I. RÉSZ: A TUDÁSKÖZÖSSÉG EMLÉKEI
I. RÉSZ: A TUDÁSKÖZÖSSÉG EMLÉKEI
Erdősi Gyula, Kádár Katalin (szerk.) (2011) Az iskolateremtő Simonyi Károly professzor. Pontus Kft. Budapest könyv alapján
- Fejezet: A Nagy Család
A Nagy Család különösen fontos volt Simonyi Károlynak. A “két vonal” közül az egyik, a gyökerek: Egyházasfalu. 10 éves koráig itt élt, egy volt a tíz gyerek közül. Kicsit más mint a többi, korán kitűnt, hogy értelmiségi pályára alkalmas. A másik vonal a budai Simonyi Semadam - Mayer család, ahonnan rendszeresen hazajárt. Nem akart elszakadni a Nagy Család melegétől. Mindig nagy szeretettel várták testvérei. Büszkék voltak rá.
Drága Károly Bátyám!
Vagy, ahogy a Nagy Család szólított téged: Drága Kari bácsi!
Kilenc testvéred, az ő 21 gyermekük, 43 unokájuk és 27 dédunokájuk nevében búcsúzom tőled. Hetedik gyermekként csöppentél a nagycsaládba és most hatodikként csatlakoztál az általad oly mélységesen szeretett szülők, testvérek mennyei seregéhez…Tudományos teljesítményed előtt egy nemzet tiszteleg és a világ tudóstársadalma hajt fejet. Emberi nagyságodról is meggyőződhettek mindazok, akik akár csak egyszer is találkoztak, beszéltek veled. De hogy mit jelentettél te a Nagy Család számára, arról csak azoknak van igazán fogalmuk, akik társaságodban ott ülhettek édesanyád, drága nagymamánk asztalánál és hallgathatták a testvérek beszélgetéseit. A testvérekét, akik között ott volt a szántó-vető éppúgy, mint a kereskedő, az ügyvéd, a háztartásbeli. És mindig volt közös téma! Te magad erről meghatóan szépen szóltál egy beszélgetésben. A következőket mondtad:
„Testvéreim és édesanyám körében értettem meg igazán, hogy a szakmán kívül eső lényeges kérdésekben a józan, értelmes ember pontosan annyit ér, mint a legtanultabb fő… Minden testvérem, édesanyámról nem is szólva, egyenrangú félként vitatkozott velem olyan kérdésekben, mint a nagyon bonyolult rendszerek megítélése: az emberi társadalomé, az emberi erkölcsé, az emberi kapcsolatrendszereké… E kérdések vizsgálatánál a józan ítélőképességű hétköznapi ember soha nem tévedhet akkorát, mint a szakmabeli. Hiába voltam »tanult ember«, soha nem találtam olyan érveket, melyekkel lehengerelhettem volna testvéreimet. Egyszerűen azért, mert ilyen érvek pedig nincsenek! Ez két dologra kell, hogy figyelmeztessen: szerénységre és a józan ész megbecsülésére. A nagyon bonyolult dolgok iránti alázatra és a többi embertársammal való teljes egyenjogúság elfogadására. Mert a szakma az szakma… A lényeges az, amiről nem beszélünk, mégis ez a kultúra végső, legfontosabb tartópillére: a tartás, az etika. " … Drága Kari bácsi! Most búcsúzunk tőled. Szép és teljes életed példája velünk marad. Őrizni, vigyázni fogjuk, hogy a Nagy Család későbbi generációinak is legyen miből meríteni. Nyugodj békében!”
Kari bácsi életében, mert hogy Simonyi Károly azt mesélte, ha Károlyként barátilag hivatkoznak rá ne higgyenek az illetőnek, mert, hogy őt a “közeliek” Karinak hívják. Természetes, hogy a megszólítás Simonyi Ernőnek - a testvérbáty fiának - a nagybátyjának: “Kari bácsi”, aki mindamellett “Ernőkének” hívta, s egyben a keresztapja is volt, s aki büszke volt unokaöccsére. A 70 éves életútinterjúban a következőkkel méltatta szeretett unokaöccsét:
“Ugyanakkor jóleső érzéssel tölt el annak a tudata, hogy bátyám fia révén van, aki idehaza, Magyarországon a Simonyi nevet az elektrotechnikában méltón továbbviszi.”
Simonyi Ernő emlékei a kezdetekről:
A. védőburok
1945. augusztus 22-én császármetszéssel születtem, és csak a Mama (Mayer Miksáné, sz. Simonyi Semadam Erzsébet) erőszakosságának és édesanyám (Horváth Julianna) 19 éves korának köszönhett
Életem, hogy 3 órás életre pofozás után nem a már odakészített vödörben végeztem. Simonyi Ernő Károlyként anyakönyveztek, édesapám után elsőszülöttként lettem Ernő, értelemszerűen a családnak mind a mai napig Ernőke, nagybátyámtól pedig a Károly nevet kaptam, aki ezzel a keresztapám is lett. Amikor megszülettem, életem e két meghatározó férfiúja szovjet hadifogságban volt. Apám az Uralban, keresztapám pedig valahol a francia zónában. A keresztvíz alá így helyettesként Papp György tartott, és vele hamarosan megjelentem a hadifoglyok levelezésében is, amelyek rajtam kívül mellesleg a Holdradarozásáról is szóltak. 1945 karácsonyától öt hónapot Ajkán töltöttem a Kizmus (Kizmus Lajosné, sz. Semadam Mariska) család védelmében. Pesten már nem volt túlélési esélyem, de a Kizmus család és a bányák jól megszervezett ellátása megmentett az éhhaláltól. 1946 januárjában az igazi keresztapám – a továbbiakban –, Kari bácsi is visszajött és egyedüli aktív keresőként átvette a Bólyai u. 13. sz. házban székelő Simonyi-Semadam-Mayer család irányítását. Egyik első útja hozzám, Ajkára vezetett, és májusra olyan helyzetet teremtett, hogy Ernőke biztonsággal hazatérhetett – az utolsó még élő háborús tetű társaságában. Ezt követően Kari bácsi oly mértékben vette át az apai felügyeletemet, hogy maradék szabadidejét szinte kizárólag nekem szentelte, még udvarolni is velem járt. Ami persze nem maradt következmények nélkül, mert viszonylag korai fázisban Ernőke egy kérdésre válaszolva a Zsuzsa nénit – elsőként –, „Kari bácsi Jusájaként” azonosította. Nyilván ez erősítette a teljes kapcsolatrendszert olyannyira, hogy az esküvője napján Kari bácsi még Ernőkét vitte a kórházba, mert az máig látható módon, csúnyán felhasította a szája szélét egy vödörben. “ …”Számos remek korabeli film és fénykép mutatja ezeket az időket; Kari bácsi és a sors különös ajándéka, hogy ez a közismerten nehéz korszak máig kézzelfoghatónak, szépnek és meseszerűnek tűnik.”… “Fél évvel később, nem sok ideig, de említésre méltóan a Sándor bácsi (Simonyi Semadam Sándor) térdén is ugráltam, első kézből hallgatva a trianoni történeteket.”
Odahaza Egyházasfaluban, Ernő történetének a folytatása: “Soprontól Egyházasfalu csak 26 km, amit Pálla Jánossal (Teri, a legfiatalabb lánytestvér férjével) gyerekkorunkban sokszor lebicikliztünk. Határsáv ide-oda, mi Sándor öcsémmel évente egy hónapot töltöttünk odahaza (Egyházit csak így hívja a családi zsargon). Ma is meghatódom, ha a falu, a félórás ebéd előtti imák, majd a legjobb húslevesek, a templom orgonája és a helybéliek varázslatos hangversenyei és a sok néven szólított kis-nagy állat eszembe jutnak. A csúcsot azonban a családok, a testvérek jelentették, akik rendszeresen hazajártak a Nagymamához, ahol mi, „a pastiek” általában el voltunk szállásolva. S akkor a kis kemencés alsó konyhában olyan órákig tartó kötetlen beszélgetések folytak, ahol minden testvér részt vett, és amelyek színvonala ma is bárki épülésére válna. S mindezt a Nagymama szótlanul uralta; eléggé ritkán szólalt meg, röviden, de akkor azok döntésnek számítottak. Csak a két Pestre szakadt fia tudta hosszabb monológra bírni. Kép is készült erről, ahogy a 160 cm-es Nagymama eligazítja két, vigyázz állásba merevedő nagy fiát. Ernőke életének mindenesetre egyik legmaradandóbb képe az, ahogy a két apa felváltva, jó órán keresztül folyamatosan érkező „Igen, édesanyám” válaszait hallgatta; emlékszem, hogy akkor néha nem is értette ezt a látható rajongást. A többi testvér ugyan nem volt pesti sztárügyvéd, vagy akkor már az atomfizika hazai vezetője, de szellemi, érzelmi és általános adottságokban teljesen egybevágtak az agyoniskolázott, felkészültebb Pestre származott testvérekkel. A családi beszélgetésekből nyilvánvaló volt, hogy a Nagymama kisugárzása egyszerűen verhetetlen, de a többi testvér is elképzelhetetlen intellektuális erőt, közösségi egybe tartozást sugárzott. Mondhatni, hogy egyfajta népi-urbánus információ- és energiacsere történt a beszélgetéseken, s a kis pesti gyerekek ezeken részt vehettek, sokat, komolyat és gyorsan tanultak. Nem utolsó sorban, ha valami mégis kódolva hangzott el, akkor otthon rákérdezve arra, helyére lehetett tenni a dolgokat. Apám és Kari bácsi nagyon pontos, kifinomult előrejelző és veszélyérzékelő rendszerrel rendelkeztek és a testvéri beszélgetésekből (gyerekfejjel is) látni lehetett, hogy a többiek is rendelkeznek ezekkel az adottságokkal.”
Honyek Gyula fizikus Simonyi Károly professzor lelkes követője volt. Mellékesen a Nagy Család tagja, az alábbiakban derült fény a rokonságra: “Édesanyám elmondta, hogy Treszka néni sokat csipkelődött a nála néhány évvel idősebb nagyanyámmal (vagyis a sógornőjével), mert hogy túl sok gyereket szült. Erre a nagyanyám úgy vágott vissza, hogy „Te meg szülj tízet!”. És valóban Treszka néninek tíz gyereke született, az „átok” megfogant. 2000 táján édesanyám kórházba került, és megkért, hogy vigyek neki olvasnivalót, vittem egy olvasmányos interjú kötetet. A következő látogatáskor édesanyám furcsát kérdezett tőlem, azt firtatta, hogy meg tudom-e kérdezni, valakitől, hogy Simonyi tanár úr édesanyját Treszka néninek hívták-e. Radnai Gyula tanár urat kértem meg arra, hogy ezt a kérdést tegye fel Simonyi Károly professzor úrnak. Amikor megérkezett az igenlő válasz, akkor mondta el az édesanyám, hogy ezek szerint Simonyi tanár úr édesanyja (Balics Teréz) és az én anyai nagyapám (Balics Lajos) édestestvérek voltak. Családi történet az is, hogy édesanyám testvére, Irénke, aki két évvel volt fiatalabb Simonyi tanár úrnál, haláláig emlékezett arra az esküvőre, ahol az ott vendégeskedő, Pesten tanuló „úri” unokatestvére (Simonyi Károly) megpuszilta. A régi képeket elnézve megállapíthatjuk, hogy a tanár úr igencsak jóképű legény volt fiatal korában, biztosan nagyon tetszett Irénkének, aki aztán keresztanyám lett. Ezek után egyszer sikerült is ezt a rokonságot Simonyi tanár úrral egy telefonbeszélgetésben tisztáznunk, aki emlékezett rám a fizika tanári továbbképzésekről, és örült annak, hogy a szakmai szimpátián túl rokoni szálak is összekötnek minket. Sajnos akkor már professzor úr nagyon gyenge volt, és így személyes találkozónkra, bár ezt szerettük volna, de nem került sor. Simonyi tanár úr több kurzust is tartott középiskolás fizika tanárok számára, ha jól emlékszem, a BME H épületében, egy átlagos méretű tanteremben. Ezen meglehetősen kevesen, tizenöten–húszan vettünk részt, és ezért ezek a kifejezetten aktív középiskolai fizika tanároknak meghirdetett továbbképzések családias hangulatban, kötetlen légkörben folytak. Simonyi tanár úrból meleg szeretet sugárzott felénk. Éreztük, hogy olyan szinten akar tanítani, ami nem haladja meg lényegesen a tudás szintünket. Sokféle témát érintett, és az órák végén mindig lehetett tőle kérdezni. Emlékszem arra, hogy valamelyik kollégám olyan témában tett fel kérdést, amiről én nem mertem volna kérdezni. A természetfeletti, megmagyarázhatatlan, ezoterikus jelenségeket firtatta, talán éppen az akkor divatos Uri Geller-féle kanálhajlítgatást. Jól emlékszem professzor úr válaszára. Azt mondta, hogy amikor ő ilyen típusú kérdést kap, akkor mindig ugyanaz a válasza, mégpedig az, hogy ő ezzel a témával nem foglalkozik. És valóban, nekünk sem mondott ilyen témákról egyetlen szóval sem többet.”
2. Fejezet: A Simonyi-Semadam-Mayer család
A két Simonyi fiú, Ernő és Károly túl volt a kiskamaszkor, lázadó korán, amikor a miniszterelnök lányához, Mamához kerültek. Ernökének az otthon: “A kerek kapu” kezdettől fogva a meleg otthont 30 éven át jelentette, az alábbiakban a helyzetet jellemző sorai: “A kerek kapu a Bólyai u. 13. bejárata, egyszersmind a szimbóluma is. Mintegy 70 évig szolgált otthonul a Simonyi-Semadam-Mayer család öt generációjának. Miként korábban apáink, Ernőke nevelése is itt zajlott és ez az iskolás kortól kezdve szinte teljesen a Mamára hárult, ami kivételes bónusznak számított az életében; a proletárdiktatúra éveiben egy nagyságos asszony fantasztikus tapasztalatokkal és innovációs adottságokkal tanította, óvta, szerette. Mindenre tudott és mert választ adni, hozzá pontos viselkedési kódexet, amelyben voltak ugyan tiltások, de ezek sokkal inkább intelmek voltak, semmint parancsok. Egészen a Mama haláláig (1975) ez hibátlan vezető volt számomra, és ha csináltam is hibákat, azokat addig még korrigálni lehetett. Más eligazítást csak néha kaptam, mégis gyerekként pontosan tudtam mikor, mennyit, hogyan szólalhatok meg, mire emlékezhetem, hogyan kell viselkedni stb., s abban a korban ez volt a legnehezebb és a legfontosabb. Így azután mindenhol jelen lehettem és meghallgathattam a nem publikus részeket is. Erre volt is alkalom, mert Kari bácsi hetente egyszer-kétszer mindig meglátogatta a Mamát, és a hátát a meleg cserépkályhának támasztva órákon át beszélgettek apámmal, anyámmal, öcsémmel és persze főleg a Mamával. Ezek mindenkinek különlegességet jelentettek (én azóta is melengetem a hátam bárhol, ahol még van cserépkályha), de Kari bácsi is gyakran itt töltötte fel a tartalék akkumulátorait. Csak azért gondolom ezt, mert ő akkor már biztosan tudta azt, amit én csak jóval később, a Farkasréti temetőben értettem meg, hogy mit jelent egy Mama-féle briliáns egyéniség több évtizedes védelme, szeretete és intellektuális ereje.
Különleges kiegészítő szereposztás volt apám és Kari bácsi között; apám a legfinomabb, legapróbb részleteket is mindig tudta, egy menetrend pontosságával. Kari bácsi asszociációs rendszere viszont sokkal kiterjedtebb volt, tele a tudományos világból származó, cizellált puzzle darabokkal. Villámgyors összeillesztések folytak, és csak jóval később – a Villamosságtan előadásokon – értettem meg, hogy általánosságban sem lehet mindenről, mindent tökéletesen tudni. A dolog odáig ment, hogy komplikáció esetén Kari bácsi rögtön vette a telefont és hívta apámat; „hogy is hívták, hol is és mikor is volt” kérdezte, ha valami apró részletkérdést kellett megfejteni. S apám tökéletes biztonsággal válaszolt, még idősebb korában is. Ernőke másik élete, a Mama, Mayer Miksáné másik élete a rendszeres liberális szeánszokkal volt kapcsolatos. Anélkül, hogy erről 60 évig szó esett volna a családban megtanultam a Mamától, hogy „ők másféleképpen élnek, de a mi családunkhoz tartoznak”. S a Mama olyan kikezdhetetlen tekintély volt a Mayer családban is, hogy a ragaszkodó Ernőkét is elfogadták. Persze ez egy más világ volt, más értékrenddel; furcsa volt apáink korlátait látni ezeken a nagyobb társasági összejöveteleken. 60 éves voltam, amikor Édesanyám egy olyan sír mellett mondta el a megoldást, amelyet én állíttattam a Mama akaratának végrehajtására. Ezek után volt némi identitás zavarom, meg értetlenségem is, hogy ez a hatalmas, intakt kapcsolatrendszer miért nem támogatta jobban apáinkat, de mára azért azt hiszem, hogy egységbe látom az egészet.”…“A Papa (Mayer Miksa, a Ganz gyár főmérnöke) mindenesetre kitörölhetetlen nyomokat hagyott mindannyiunk életében. Itt főleg azokról a családi anekdotákról van szó, amelyben hemzsegtek az erősáramú szakma csillagainak nevei. Éppen ez a méltán világhírű villamos energia ipari kultúra transzformálódott át a Papán keresztül Kari bácsiba. Ez nemcsak utólag kreált kapcsolat, hanem Kari bácsi korai korszakának útjelzői ezt pontosan visszaadják. Ráadásul ez a hosszú menetelés egy akkor pontosan megfogalmazott családi koncepció is volt; „az egyik fiú legyen ügyvéd, a másik pedig mérnök és csináljanak céget, irodát a szakmai fejlesztésekhez”.
Nem lehet kétség afelől, hogy Kandó Kálmán közvetlen munkatársa mit tekintett szakmának és ez a vonalvezetés a Semadam fiúk ügyes megfuttatásából, a tanulmányok, nyelvi képzések és speciális adottságok kiaknázásainak hozzáértő vonalvezetéséből nyomon követhető. A Papa ezzel a humán-reál vízválasztón való átkelést generációkon át előre eldöntött kérdéssé tette. Van azonban még egy szál, ami hasonlóan fontos és ez a Papa vicceivel kapcsolatos. Már a BME hallgatója voltam és tipikus volt, hogy néha egy-egy bűvöletes Simonyi előadás közben otthon megkérdeztem Kari bácsit az „eszébe jutó vicc” eredetéről, ami az évfolyamon a kirobbanó nevetést eredményezte. „Először is – mondta – nem erről jut eszembe, hanem a vicc gondosan oda van készítve. Másrészt itt el szoktam mesélni a papának ezt és ezt a viccét.” Nagyon sok családtagnál és tanítványnál ez a vicc bázis beazonosítható. Tamás (Kari bácsi kisebbik fia) egész fiatalságunkat teleszórta a jobbnál, jobb vicceivel. Sándor öcsém agyafúrt mutatványai folyton derűt és mosolyt fakasztottak. De Temes professzor előadásain is láttam, hogy döl a hallgatósága, amint Kari bácsi stílusában sziporkázik.“…“A 40-es évek közepétől Kari bácsi Bolex filmfelvevővel sok csodálatos filmet rendezett és forgatott. Együtt volt minden: az akkor legkorszerűbb technika, a szükséges felkészültség és a teljességre való szívós törekvés. Olyan filmeket készített, amelyek szépnek mutatták a felnőtteket, okosaknak a kicsiket, s tele voltak később a nagyfilmeken is látható csemegékkel. Fura érzés féléves magunkat egy fakádban fürödve látni évtizedekkel később, több száz ember előtt, több felvonásban. Mégis évente kétszer, számosat ezek közül a filmek közül újra és újra megnézhettünk. Hallhattuk a teljesen spontán sóhajokat, hogy szegény X vagy Y, illetve az anyátok milyen szép volt, s olykor, hogy Z milyen félénk. Az arasznyi létről, az egész értelméről és az élet furaságairól nagyon tanulságos, hosszú időre szóló leckeórákat vehettünk, folyt a váltótársak felkészítése.”…”Az Internetes hálózati játékok elődjéül a Merklin villanyvonat szolgált – terepasztallal. Valójában Kari bácsi által hazahozott eszközöket a Kiskari (később Károly volt, majd „a” Charles) szervezte olyan rendszerbe, amely a Kupeczky utca 5x12 méteres nagy szobáját teljesen lefedte. A hat pesti unokatestvér (Károly, Tamás, Ernő, Sándor, Mérey András és Zsolt) napokon keresztül boldogan igazgatta a váltókat, a kapcsolóközpontokat, az átjáró sorompókat, az aluljárókkal és a felső hidakkal, a pályaudvarokkal, illetve a fantasztikus szerelvényekkel és mozdonyokkal. Mindig voltak friss újdonságok is, de az 50-es évek közepén ez a csapatjáték önmagában is példa nélküli volt és mindenkinek dagadt a keble a büszke boldogságtól. 30 évvel később én is természetesen Merklin vonatokat vettem a fiamnak (Simonyi Ernő Károly, 1983). Külön fejezet volt a környék ifjúsági válogatottjainak focibajnoksága, illetve a mérkőzésekről készült film. Itt mások, későbbi fontos barátok is részt vettek és persze mindegyik emlékszik valamire, legtöbben arra, hogy egy csapatban fociztak Károllyal és Kari bácsi ezt le is filmezte. Károly ez idő tájt azonban még kicsi volt egy több órás focihoz, ezért csak bemelegítő edzést tartott, ami a filmen valóban jól látható. Viszont nem látható, de erre meg én emlékszem jól, hogy az Áldás utcai általános iskolában, Sándorral és Károllyal együtt jártunk. Nekem, mint hetedikes rangidősnek a családban, egyébként az iskola legjobb tornászának, rendszeresen kiadós verésbe kellett részesítenem az idősebb idegeneket, ha a kisebb családtagjaimat, az öcséméket valamilyen formában bántották. “…“A Rákóczi gimnáziumba és két másik, akkor jó nevű technikumba helyhiány miatt nem vettek fel, pedig a felvételik jók voltak, de a betűkódom nem (1959). Viszont a kör végén Kari bácsi közbelépett, és én 24 órával később tornaérdemeimre való hivatkozással egy csomó deklasszált elemből összerántott elitosztályban találtam magam – ugyanott, a Rákócziban, ami akkor nagyon nagy dolog volt. 30 évvel később viszont, amikor Marcit (Tamás fiát) nem vették fel ugyanoda, se szó, se beszéd besétáltam egykori kedvenc tanáromhoz, Vigassy György igazgatóhelyetteshez és elmeséltem neki a fenti történetet, s persze a Marcit rögtön felvették.”…”Diplomatervezői gyakorlaton voltam a Távközlési Kutató Intézetben (TKI-ban) dr. Markó Szilárdnál , és a leszámoláskor a vezérigazgató titkárnője kedvesen megkérdezte tőlem, hogy jól sikerült-e a két hónapos közös munka. „Igen, köszönöm és nagyon szívesen jönnék ide, dolgozni” – mondtam behízelgően. „Na, mindenkit azért nem tudunk felvenni” – hangzott a nem túl kedves válasz. Ezt otthon bánatosan még aznap elmeséltem Kari bácsi jelenlétében. Két nap múlva visszahívott, hogy menjek vissza és keressem dr. Csibi Sándor főosztályvezetőt. Ugyanoda mentem vissza, és a titkárnő ezúttal majdnem a nyakamba ugrott mondván, hogy „már nagyon vártuk”. Így lettem néhány nap múlva a TKI Átviteltechnikai Főosztályának segédmunkatársa (1968). Belépésem másnapján hívatott dr. Bognár Géza (a TKI igazgatóhelyettese) és „Na, kis Simonyi, hadd nézzelek” indítással fél óráig törődött velem, ami azután biztonságosan védett indulást jelentett. Nyáron még nem volt kész a diplomatervem, és Kari bácsi egy nap vett egy stencilpapírt, percek alatt – ceruzával, szépen – leírt hat fejezet címet és mindegyikhez három alpontot. Ez lett a tartalomjegyzékem és a többi anyagom is beépült nem sokára. Ez a Simonyi-féle recept a tartalomjegyzékek fontosságáról sok későbbi feltörekvő kollégám művénél szolgált iránymutatóul – mindnyájunknak.”… “Persze a tíz győztes év alatt komoly kérdésekben kaptam tőle pontos válaszokat, explicit támogatásokat. 1980-ban már kandidátusként döntenem kellett, amikor a TKI párttitkára személyesen nekem szegezte a kérdést, hogy elszántam-e magam, hiszen azt ígértem, hogy ha a szakmai bonyodalmakat, Amerikát le tudom, akkor visszatérhetünk a belépésre. Időközben már a TKI-ból való távozásomat fontolgattam, de a főnököm, dr. Heszberger Antal megmagyarázta, hogy várjak még türelemmel. Miután őt is megkérdeztem, elmentem Kari bácsihoz az üggyel és döbbenetemre azt mondta, hogy „tedd azt, ma én is belépnék”. Ő persze nem szokott félreérthető válaszokat adni és nekem ennyi elég is volt. A következő vihar 1986-ban családi jellegű volt. Mások is szoktak személyes (nő) ügyekben hozzáfordulni, most én voltam soron. „Ernőkém, nem lehet mindent egyszerre akarni”- mondta, majd halál pontos és reális analízis következett, amiből én megtanultam, hogy a közhiedelemmel ellentétben Kari bácsi a női lélekhez is nagyon jól ért.”…” Néhány év múlva arra a panaszra, hogy minden szétesik körülöttünk az volt az iránymutató válasz, hogy „tessék örülni annak, hogy van még munkátok” és nem sokkal később kiderült, hogy ő ismeri a kapitalizmust is és joggal nincs nagy véleménye róla. Ennél konkrétabb volt a következő óvás, ami a cégem végelhalásával volt kapcsolatos. Nem is rövid ideig fontos szerephez jutottam, ami azonban csapdában végződött; a TKI-t a barátaink, mint kellemetlen versenytársat pusztulásra ítélték. S akkor Kari bácsi kérdés nélkül, hónapokkal a végkifejlet előtt mélyen a szemembe nézve, azt mondta: „ugye, nem vársz tőlük semmi viszonzást, ezek cserben fognak hagyni”, ami tökéletes jóslatnak bizonyult. Később mikor már a saját cégeimet vittem, akkor is több pontos diagnózist adott, „csak a pontosan szervezett, hivatalos dolgok kecsegtetnek a siker reményével” mondta a sok „business” közepette.”…“Volt azért egy másik kínos esetem is a kapcsolatunkban. Pozitív kampányt folytattam A fizika kultúrtörténetének CD-verziójáért, és elvittem az Encyclopedia Britannica és az Encarta általam vásárolt és Kari bácsi számára lemásolt CD-lemezeit. Semmi más célom nem volt ezzel, csak a szép példák kipróbálásra történő átadása. Én ehhez akkor már évek óta értettem, magamtól rájöttem, hogy szükséges, és tudtam, hogy ilyen példák előtt Kari bácsi is meghajol. Ehhez képest a telefonon történő kérdés ezúttal úgy hangzott, hogy „miért hozol ilyen helyzetbe, hogy illegális szoftvereket adsz nekem”. Ez a 90-es évek közepe felé lehetett, és nem volt egyszerű elővarázsolnom a saját cégem vonatkozó áfás számláit, annak igazolására, hogy tudatosan vásároltam – egy vagyonért. Elvittem, megmutattam, másolatot adtam és a csendes tekintetéből láttam, hogy erre éppen szükség is volt.”…
”Apa és fia azonos szintű, aszketizmussal kombinált szívóssággal rendelkeztek, aminek számos konkrét példáját lehetne felsorolni. A részletek helyett álljon itt a sakk kérdés. A Mamától örököltem meg néhány olyan sakkos üdvözlőlapot, amelyeken a Papa Maróczyval baráti alapon, a lapok oda-vissza küldözgetésével lépegetett. Ennek láttán a szüleimtől egy Aljechin válogatott játszmái sakkgyűjteményt kaptam. A 25 legrövidebb és persze pazar játszmát bebifláztam és ezeket használva átvettem a varázslatos Aljechin-stílust, amivel néha még a profik között is egészen jól tudtam játszani. Egyszer azután Kari bácsi értésemre adta, hogy „így nem szabad az agyat terhelni, mert az nem arra való”, s azóta bizony csak elvétve szoktam sakkot akár nézni is (tipikusan az uszodákban, időnként a Sakknovella idegrángós szindrómáit átélve).”
3. Fejezet: Az Atomfizika tanszék
Simonyi Ernő: “Ismerni vélem azt a momentumot, ami a mikrohullám, konkrétabban a radar irányába terelte Kari bácsit. Akkoriban már a Bay Zoltánnal dolgozott együtt, és olyan kiskatonákat küldtek hozzájuk, akik láttak már működő radar rendszert, hogy a csoport velük együtt találja ki a radar pontos működését. Egy teljes napig kérdezgették a képzetlen kiskatonákat a radarok kezelő személyzetének munkájáról. „Bay olyanokat kérdezett mindegyiküktől, hogy a kezelők melyik kézzel, hol és mit forgattak, miközben merre néztek és mit csináltak a másik kezükkel. S ebből a végén, napok alatt pontosan összerakta, hogy hogyan működik egy radarberendezés.” – mesélte 30 évvel később Kari bácsi, Bay nagyságától erősen elérzékenyülve.”
Keszthelyi Lajos: “Többen átjártunk az akkor még Pázmány Péter Tudományegyetemről a Budapesti Műszaki Egyetemre Bay Zoltán atomfizika előadásait hallgatni az 1946-48-as tanévekben. A tavaszi félévben hallottuk, Simonyi tanársegéd helyettesíti Bay Zoltán professzort. Simonyiról természetesen már hallottunk, hiszem tudtuk, hogy részt vett a Holdradar kísérletben. Kíváncsian vártuk. Mikor megláttam alacsony vékony termetét, labor jellegű öltözékét a mindig elegáns, magas, előkelő megjelenésű Bay után, csalódást éreztem. A csalódás csodálkozássá változott, ami kor elkezdte az előadást tiszta, világos, meggyőző, a tárgy iránti lelkesedést kifejező modorban. Egy igazi pedagógust hallottam.”
Bay Zoltánné Herczegh Júlia: “1946. április 19-én, nagypénteken délben, mint testnevelési hallgató a főiskolán jöttünk le az ebédlőből. Az udvaron négyen álltak egy csoportban, akik mellett elhaladtam, az egyik Bay Rózsa barátnőm volt, aki elhívott és kérdezte, volna kedvem az egyik, már a dátumra nem emlékszem, szombaton kirándulni menni a Nagy-Kevélyre. Természetesen igennel feleltem. Egy másik hallgató barátnőm is ott állt, és két férfi. Egyik Bay Zoltán, a másik Papp György volt. Az első kirándulás 1946. április 20-án nagyszombaton volt. Ezt követte a többi szombati kirándulás: Naszály, Holdvilág-árok stb. A Tungsram udvaráról indultunk kirándulni. Mindenki, aki akart a gyárból jönni, jöhetett. Munkások, mérnökök és mi a kívülállók. A Tungsram laborjából is többen voltak, főleg fiatalemberek. Ekkor ismertem meg Simonyi Károlyt is. Az ország romokban volt, az egyetlen jármű, amivel kirándulni lehetett menni az a nyitott teherautó volt, ahol padokat helyeztek el. Az egyik szombaton az úti célhoz közel, amikor megálltunk, a teherautó platóján, a padokon ülve a cseresznyefák ágai szinte a fejünket verdesték. Fel sem kellett állnunk a padokról a cseresznye szinte a szánkba esett. De Kari így sem evett. Kérdezte valaki Karit, hogy miért nem szed ő is. Azt válaszolta: „mert nem az enyém". Ezt hallván elpirultam és szégyelltem magam. Nem hittem, hogy a szókratészi gondolatot ilyen messzire vigye valaki. (A mese úgy szólt, hogy mikor Szókratész kérdezte az illetőt, aki ellopta valamijét, hogy miért tette ezt vele, a tolvaj azt válaszolta, – „nem tudtam, hogy a tied". Szókratész azt mondta erre: „de azt tudtad, hogy nem a tiéd".) Hát igen. A cseresznye nem volt a miénk. A kirándulásokon kívül Karival férjemnek egy pár ismeretterjesztő előadásán találkoztam. Ilyenkor egy kedves hölgyet kísért. Bemutatkoztunk, és beszélgettünk. Megtudtam, hogy a nevelő mamája (Mayerné Simonyi Semadam Erzsébet) volt. Kari olyan szeretettel, figyelemmel kísérte, beszélt vele, hogy ezt is örökre emlékeimbe zártam. Látszott, hogy mennyire tiszteli és mily nagy szeretettel veszi körül. Ritka szép emberi tulajdonság! Kari mindig szívesen válaszolt kérdéseimre és szívesen megmagyarázta mindennek a lévérig pedagógusi alkat volt. A szépen induló első igazi magyar demokrácia ekkor még csírájában volt. Nagy Ferencben (1903–1979) bíztunk, aki Karihoz hasonlóan abszolút becsületes ember volt. Tévedtünk, mert a nyugat eladott minket, és az orosz hatalom erős gyökeret vert hazánkban. Nagy Ferencet aztán el is üldözték. Amint egyre jobban beborult az ég hazánk felett, ritkábban láttam Karit. Férjem exponált helyzetben volt, és a hurok egyre jobban szorult a nyaka körül. Előbb szép szóval csalogatták, hogy lépjen be a pártba. Amikor a válasza az volt, hogy soha semmi pártban nem volt, és nem is lép be, akkor más rafinériát találtak ki. Meghívták Szovjetunióba, hogy találkozzon az orosz tudósokkal. Hátha tanul valami újat tőlük. Ez már Damoklész kardja volt. Onnan már soha nem jött volna vissza. Gerő Ernő (1898–1980), „a hídverő” valutasíbolással vádolta az Tungsramot. Behívták a férjemet a gazdasági rendőrségre. Nagy nehezen valahogy éjfél után elengedték. Hajnalban a telefonon beszólt egy ismeretlen hang: „Professzor úr, vigyázzon!" Ebben a légkörben éltünk, döntenünk kellett, hogy vagy beadja férjem a derekát és tolja a kommunisták szekerét, vagy börtönben végzi életét. Az első változat szóba sem jöhetett. Menekülni vagy maradni? Ez volt, akkor a nagy kérdés. Erről beszélgethetett Kari a férjemmel egyszer, mert hazajövet elmondta Karinak az álláspontját. Kari egy latin közmondással ecsetelte véleményét. Qui perseveraverit usque ad finem hic, salvus erit. ( „Aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt. 10, 22). Tehát ő nem fog elmenni, maradni fog. Ez is történt. Még 1956 után sem hagyta el Kari hazáját. Miután mi szeretett hazánk elhagyására szántuk el magunkat, férjem hetekig betege volt, még magának a gondolatnak is. Azt mondta, előbb az embernek meg kell halnia itthon, hogy utána élhessen idegenben. Talán 1948 áprilisában lehetett, amikor egy előadásra ment a férjem Sopronba. Én is elkísértem, és a vonatból kinézve az állomáson ott állt Kari Zsuzsával, a feleségével. Én Zsuzsát ott ismertem meg. Május közepén elhagytuk Magyarországot azzal az érzéssel, hogy soha többé nem látjuk viszont. Aztán jött a még sötétebb korszak hazánkra. Hírek jöttek, hogy milyen kegyetlenül bántak Karival. Elszorult szívvel hallgattuk. Amikor nagy nehezen egy- két tudóst kiengedtek, mint pl. Marx Gyurkát meg másokat, mi otthont adtunk nekik. Én pedig ahová kellett oda autóval vittem őket. Hosszú éjszakákon át mesélték, hogy Kari min ment keresztül, milyen mérhetetlenül igazságtalanul bántak vele. Nagyon reméltük, hogy egyszer talán őt is, és Németh Lászlót is vendégül láthatjuk otthonunkban. Végül is a sors megadta, hogy férjem újra láthatta hazáját, kedves munkatársait 20 év után. Emlékezetes volt a találkozásunk Kariéknál. Ekkor Zsuzsát is közelebbről megismertem. Azóta is nagyon jó viszonyban vagyunk, telefonon sokat beszélgetünk. Egyformán gondolkodunk. Karinak volt még egy erős jellemvonása, hogy mérhetetlenül szerény volt. A férjem is ismerte ezt a tulajdonságát nagyon jól. Erre vall az, hogy amikor Kari A fizika kultúrtörténete c. könyvének első kiadásából kihagyta a Hold-kísérletet, a férjem azt mondta, hogy ez a végtelen szerénységére mutat, mert nem akart dicsekvésnek látszani, mivel ő is részese volt a sikernek. Mindent összevéve: Kari jellemét, viselkedését, cselekedeteit, mondhatom, hogy senkire jobban nem illik a régi mondás, hogy ő egy „vir integer” (ember, egy igaz ember, feddhetetlen férfi) volt. Büszke vagyok, hogy én is ismerhettem és emlékezhetek Simonyi Károlyra, akinek szelleme él, mert akire emlékeznek, az nem hal meg soha.”
Bay Zoltán id.: “Simonyi Karival harmadéves műegyetemi hallgatóként találkoztam először nagybátyám tanszékén. Akkor már – 1942 végén – meglehetősen hideg volt. A nagybátyám tanári szobájára nyíló fűtetlen középső helyiségben pokrócba csavarva, néhány könyvbe mélyen elmerülve tanult egy vékonydongájú, szerény, szimpatikus fiatalember. Később – valahányszor felmentem a második emeleti tanszékre, őt mindig szinte azonos pozitúrában találtam. Ő volt Simonyi Kari, az új tanársegéd, akivel – noha 5 évvel idősebb volt – az első pillanattól baráti viszony alakult ki. Nagybátyám abban az időben – a Haditechnikai Tanácsban, annak tagjaként – tett javaslatot az ionoszféra-kutatáshoz kapcsolódó angol közlemények alapján egy olyan berendezés kifejlesztésére, amely számításai szerint alkalmas lehet repülőgépek nagy távolságból való detektálására. A hadügyminiszter – némi késlekedés után – megbízást adott ki a Bay csoport létrehozására, s a fejlesztés beindítására az Egyesült Izzó Kutató laborjának keretei közt. Ennek egyik főmunkatársa volt Simonyi Károly, akinek az elvi alapok, s a Borbála fedőnevű tüzérségi RADAR kidolgozásában is oroszlánrésze volt. Miután a Borbála fejlesztése 1944 első felében eredményesen befejeződött, de a háború végének közeledése miatt gyártásba már nem kerülhetett, nagybátyám a fejlesztést felügyelő dr. Jáky Józseftől – a Haditechnikai Intézet vezetőjétől – megkapta a beleegyezést, hogy a berendezést egy tiszta fizikai kísérlet céljára igénybe vehesse. A cél: földönkívüli tárgyat – a Holdat – a Földről indított jellel detektálni, tehát űrbeli tárgyat bevonni a kísérleti fizika hatáskörébe. Papp György és Simonyi Károly, mint a Borbála program vezetői (nagybátyám adjunktusa és tanársegédje az Atomfizika Tanszéken) elvégezték a szükséges számításokat. Simonyi Károly arra az eredményre jutott, hogy a visszavert jel – optimális körülmények feltételezése esetén is – legalább négy nagyságrenddel várható kisebbnek a vétel zajszintjénél. Sajnos a Borbála – megvalósítási helyén, Nógrádverőcén, a Duna panzióban – soha nem került a helyi áramellátás bizonytalanságai miatt olyan helyzetbe, hogy azonos időben az adó és a vevő teljes kapacitással működni tudott volna, így még a számítás ellenőrzésére sem volt lehetőség. Három hónapig laktam itt egy szobában Karival. Míg mi a szabadidőnket főleg sportolással töltöttük, Kari szorgalmasan oroszul tanult. Még egy ideig folytak kísérletek a berendezéssel, Kari részvételével is: így a nap sugárzásának mérése 2 m-es hullámhossz körüli tartományban. Kari számítása szerint ez is mélyen a vevő jelszintje alatt kellett legyen. A mérés azonban kiugróan nagy jelet eredményezett. Ismétlése során csökkenő, majd – mire a profnak bemutatták – alig észlelhető, később teljesen mérhetetlen jelet kaptak. Véletlenül derült ki, hogy a jelenség napkitörésre volt visszavezethető, tehát a Kari számítása – ahogy azt megszoktuk – helyes volt. 1944. október 6-án a háborús helyzet miatt a Bay-csoport visszaköltözött Újpestre, az Izzóba. A nógrádverőcei telephelyet – alig egy héttel távozásunkat követően – bombatámadás semmisítette meg. November elején nagybátyámat az ellenállási mozgalomban részvétel gyanújával bevitték a Margit körúti fogházba, a csoport szétszéledt, a munka abbamaradt. 1945. március 29. és április 30. között 500, erre kiképzett szovjet katona 96%-ra leszerelte az Egyesült Izzót, s ennek során a „Hold-kísérlet” teljes anyagát is elvitték. Mire Simonyi a hadi fogságból visszajött, már a gyár újjáépítése folyt. Nagybátyám, vezető, műszaki vezérigazgató, igen elfoglalt ember volt, ennek ellenére nem adta fel a Hold-kísérletet. Papp Györgyöt bízta meg a kísérlet felélesztésével, aki a Tungsram Rt-ben új emberekkel (Dallos Gyurka helyett Barta Istvánt, Szepesi Zoli helyett Tary Lacit, s több, a háború befejezését követően ott dolgozni kívánó – pl. Bodó Zalán, Csiki Jenő, Pócza Jenő, Takács Lajos, Horváth Tibor stb. – szakemberekkel) a Standardban Istvánffy Edvin közreműködésével létrehozták a SAS fedőnevű távolfelderítő radarrendszert, a Hold-kísérlethez szükséges berendezéseket a visszamaradt anyagokból. A végső roham munkában – mikor híre jött, hogy a DeWitt-csoport Amerikában „megradarozta” a Holdat és hallották, mekkora világraszóló siker kísérte – már Kari is részt vett, bár nem bízott abban, hogy a négy nagyságrendet le lehet gyűrni. Nagybátyám ötlete alapján az új berendezés kiegészült a jelösszegzést végző, szinkronmotorral kapcsolgatott 10 coulométerrel, s a kísérletek február 6-án eredményre vezettek. A jelösszegzés módszere szerzett világhírt a kísérletnek, mivel ez egy új tudományágnak, a radarcsillagászatnak lett az alapja.”
Ducza Károly: “1945-ben kezdtem elektronikus technikusként dolgozni Magó Kálmán osztályán az Egyesült Izzó Kutató Laboratóriumában. Ott ismerkedtem meg Simonyi Károllyal, akivel igen jó barátságba lettem. Ismeretes, hogy a Műszaki Egyetemen kívül még a soproni egyetemen is tanított. Minden hétfő reggel oda utazott a gyorsvonattal. Délután megtartotta az előadását, kedden délelőtt gyakorlatot vezetett, majd délután visszautazott Budapestre. Egyik ilyen utazása után mesélte nekünk, hogy milyen izgalmas volt az útja az odautazáskor. A vonaton szokása szerint az előadása jegyzeteit tanulmányozta és nem vette észre, hogy ÁVH három tisztje felszállt és mindenkit kezdett ellenőrizni, hogy a személyi igazolványukba be van-e bélyegezve, hogy a határzónába léphetnek. Amikor mellé érkeztek, izgatottan kezdte kutatni a zsebeit az igazolványért. Ekkor az ÁVH százados oda szólt: „Ne keresse professzor úr, én ismerem magát, és tudom, hogy jogosan utazik Sopron felé”. „Maga honnan ismer engem?” – kérdezte csodálkozva Simonyi. Ekkor az ÁVH-tiszt közel hajolt hozzá és súgva mondta, hogy ő, mint cukorkaárus igen sokszor utazik ezen a vonaton.”…”Simonyi Károly hallotta, hogy van egy kutatási program, hogy az esztergapadon vagy a marógépen dolgozó munkásoknál igen gyakran előfordul, hogy a gép egy fémszilánkot lő a szemgolyóba. A fertőzés miatt az a szem azonnal megvakul. Viszont egy úgynevezett „szimpátia jelenség” miatt a másik szem is hamarosan elveszti a látást. Simonyi érdeklődött, hogy miért nem fertőtlenítik a sérült szemben a szilánkot, de erre jelenleg semmi lehetőséget nem találtak. Ha a sérült szem úgy sem menthető, akkor nem lehet a fémszilánk felmelegítésével fertőtleníteni? Lehetne – volt erre a válasz –, de erre nincs semmi lehetőség. Ekkor Simonyi elgondolkodott, hogy az Egyesült Izzóban, mialatt a frissen szerelt rádiócsöveket a vákuumszivattyú szivattyúzzák, egy köréjük helyezett tekercsbe küldött rádiófrekvenciás árammal felizzítják, hogy az alkatrészekből minden gáz kijöjjön. Ilyen módon a szemben lévő fémszilánkot is fel lehetne izzítani, ami fertőtleníti a szemet. Tetszett az ötlet és a kísérletre előkészítettek egy fehér nyuszit. Az Egyesült Izzó Kutatójában Budincsevits Andor készített egy kis átmérőjű RF-tekercset. Azzal a nyuszi szemében egy pillanat alatt felizzították a fémforgácsot. Pár hónap múlva megtudtuk, hogy a kísérlet sikerrel járt, és a nyuszika másik szeme teljesen egészséges maradt.”…“Részt vettem a „Holdradar” kísérletben, itt is találkoztam Simonyi Károllyal. Valószínűleg azért, mert a radar kísérlet téma katonai volt, ezért Bay prof, Simonyi Károly, Magó Kálmán, stb. csoporttal leköltöztünk Nógrádverőcére. Az igen széles Duna közepén volt egy elég nagy fás sziget. Simonyi és segítői naponta oda csónakáztak át, hogy a parabola sugárzási karakterisztikáját bemérjék. Olyankor én a parabola fókuszpontjába helyezett kis dipól antennába rádiófrekvenciás energiát küldtem. Nagy karton lapokra felírt irányt és szögeket mutattak felém, hogy merre mozdítsam a parabolát. Egy alkalommal úgy mentem el a parabola előtt, hogy a bal fülem közel volt a kis dipólhoz, és a legnagyobb meglepetésemre ott tökéletesen hallottam a szigeten beszélgetők minden szavát. Ebből rájöttem, hogy a parabolám hangfrekvenciára is tökéletesen működik. Szembe fordulva, a kis dipólhoz közel tett szájjal üdvözöltem a szigeten lévőket. Ők meglepetten néztek szét, hogy, hogy kerültem én a szigetre, mert se második csónakot, sem engem nem láttak. Ezek után a parabolánál elmondtam a felfedezésemet. Ettől kezdve igen megkönnyebbült a munkánk, mert csak feltartottak egy megbeszélt jelzést, hogy tegyem a fülemet a hallgató pozícióba, mert kérni akarnak valamire. Simonyi Károly példamutatása egész életem meghatározó élménye volt, ma is, 87 évesen, ha erre gondolok, „megmozdul” a rég múlt dicsősége és egész fiatalságom.”
Takács Lajos: “Egyetemi hallgató koromban 1945 őszétől kezdve a Műegyetemen, az Atomfizika tanszéken voltam gyakornok. Bay Zoltán volt a professzor, Papp György adjunktus, Simonyi Károly és Pócza Jenő tanársegédek, de Simonyi Károly ekkor orosz hadifogságban volt. 1945 őszén került sor a kísérletek folytatására az újpesti Tungsram Kutató Laboratóriumban. Ekkor kerültem én az Atomfizika tanszékre és így az újpesti Kutató Laboratóriumba. Bay Zoltán és Papp György tanáraim voltak, de Simonyi Károlyt csak 1946 januárjában ismertem meg. Papp Györggyel, Pócza Jenővel és Faragó Péterrel voltam együtt, amikor bekopogott a szobába Simonyi Károly. Elnyűtt katonaruhában volt. Most szabadult az orosz hadifogságból, és első útja a Tungsram Kutató Laboratóriumba vezetett, hogy tájékozódjon családjáról és a helyzetről. Elmesélte, hogy mi minden történt vele.
Az én feladatom volt a Hold-kísérletben a Hold pályájának kiszámítása tizenöt perces időközökre a kísérleti napokon és részvétel az éjszakai kísérletekben. A kísérletek 1946. február 6-án sikerre vezettek. Azon az éjszakán Pócza Jenővel együtt voltunk a kísérletezők. Az én fő érdeklődési területem mindig a matematika és a fizika volt. Részvétel az Atomfizika tanszék és a Tungsram Kutató Laboratóriumban folytatott kutatásban rendkívül nagy hatással volt rám és megalapozta jövő kutató munkámat. 1945-től 1948-ig három évig voltam gyakornok és élvezhettem a tudományos légkört, amelyhez tartoztam. Simonyi Károly tele volt jó gondolatokkal és tervekkel. Az ionszférát és a Föld felületét egy üregrezonátorként vizsgálta. Tervei voltak a Napkutatásra. Vizsgálta a műholdak szerepét a jövő rádióközvetítésekben. Foglalkoztatta a radar csillagászat és sok más téma. Mindezek rendkívül érdekesek voltak és ösztönzőek. A kutatás szelleme és problémái nagy hatással voltak a fejlődésemre. Brown-mozgás, részecskeszámlálók, zajproblémák mind itt eredtek és a jövőbeni kutatásom alapját képezték. Simonyi Károllyal – Bay Zoltán 1948-as távozása után és a kutatócsoport feloszlása után is – tartottuk a baráti kapcsolatot. 1978-ban Simonyi Károly küldött egy példányt A fizika kultúrtörténete c. nagyszabású remekművéből.”
Náray-Szabó Gábor: Simonyi Károly a Bay Zoltán által vezetett Atomfizikai Tanszéken volt tanársegéd. Minden bizonnyal ez által került kapcsolatba és lett tisztelője édesapámnak, Náray-Szabó Istvánnak, aki Bay Zoltán jó barátja volt, és akkoriban a Műegyetem Fizikai Kémiai Tanszékét vezette, mely az Atomfizikától néhány méterre, a Budafoki út és a Bertalan utca sarkán lévő F épületben helyezkedett el, ugyanott, ahol azóta is. Édesapámat 1947-ben elítélték, aminek következtében hat évig ült börtönben. Simonyi Károly 1948-ban valamilyen ügyben a fizikai-kémiai tanszéken járt és mély megdöbbenéssel vette észre édesapámat, aki csíkos rabruhában éppen bútort cipelt az egyik szobából a másikba. Ahogyan apám később elmesélte, erre nyilvánvalóan csak azért kényszerítették, hogy volt munkatársai és diákjai előtt megalázhassák. Ez nem egészen sikerült, mert ahogyan Simonyi özvegyétől, Zsuzsa asszonytól hallottam, a professzor úr éppen hogy nem kárörvendő mosollyal, hanem mélyen felháborodva szemlélte a megaláztatást. Valószínű, hogy szeme akkor is kékről zöld színűre változott, mint mindig, ha hasonló igazságtalanságot tapasztalt. Hazaérve felindultan számolt be feleségének az esetről, és feltette a költői kérdést: „Nem tudták volna másutt munkára vinni?” …
“Nem nehéz felfedezni a párhuzamot Simonyi Károly és édesapám jellemében és pályájában. Mindketten lelkesen vettek részt a középiskolai matematikai és fizikai versenyeken, mindketten odaadással és szorgalommal művelték választott tudományágukat, amelyben szép sikert könyvelhettek el. Bár egyik sem volt politikus alkat, belekeveredtek a politikába, amiért egyiket a forradalom után kiszorították a munkahelyéről, a másikat pedig Rákosi börtönébe csukták. Nem estek azonban kétségbe, nem tagadták meg a hitvallásukat, a rájuk kényszerített mostoha körülmények között is alkottak. Apám a fogság idején írta Szervetlen kémia című könyvének első kötetét, Simonyi Károly pedig a tudományos élet fő sodrából kiszorítva megalkotta csodálatos művét, A fizika kultúrtörténetét, áthidalva a sokszor kibékíthetetlennek tűnő ellentéteket a humán és a természettudományok között. Otthon mindig tisztelettel emlegettük, és bár családjaink nem voltak szoros kapcsolatban, ha a professzor úr szóba került apám jellegzetes szemvillanással fejezte ki megbecsülését. Simonyi tudta, hogy ötvenhatos szerepvállalása miatt nincs biztonságban, ezért feleségét tanulásra buzdította, mondván, hogy „ha engem elvisznek, legyen valaki, aki fel tudja nevelni a gyerekeinket.”
4. Fejezet: A soproni Elektrotechnikai tanszék
Simonyi Ernő: “A reményteli újrakezdés a háborút megjárt, liberális szellemben nevelt parasztgyerekeknek, az ügyvédnek és az atomfizikusnak gyors érvényesülést ígért a kiürült országban. Hathatós védelmet jelentett a Mama által sugárzott (a Sándor bácsitól is örökölt) kozmopolita miliő és okos Édesanyám valódi munkás származása is. Kari bácsi Mamához való viszonya, a sugárzó szeretetre épülő kiterjedt családi kapcsolatrendszer mindenkinek (kicsiknek és nagyoknak) stabil védőhálót biztosított a fordulat évétől kezdve.” …”Simonyi Károly katedrát kap a soproni Elektrotechnika tanszéken”…“A Bólyai utca, Egyházasfalu, Sopron és a Kupeczky utca nekem ma is rendre a kerek kaput és a gesztenyefát, a templomot és az istállókat, a kis uszodát és az egyetem kertjét, illetve a hatalmas teraszt és nappalit jelenti, amelyek egykoron összefüggő, jól irányított végvárrendszerül szolgáltak – a családban mindenkinek. Rendszeresen ingáztam Kari bácsival Budapest és Sopron között és ennek a különleges kapcsolatnak a legjobb jellemzője a gyerekkori archív mondatom, hogy „Győrben akkor eszünk majd egy tajást”…” Ernőke persze arra is örömmel emlékszik, hogy milyen gyönyörű színes üvegekkel, szépséges bukszus sétányokkal ontott télen is meleget, adott biztonságot Sopronban az Alsólővér u. 29-es ház. Voltam a Károly-magaslaton és láttam a Fertő tavat, nem tudtam persze, hogy ez csak a kiváltságosoknak jár. Viszont azt hamar megtanultam, hogy a Szombathelyen felszálló, speciális gépfegyverzetű határőröknél hallgatni kell.”
“Szabad estéin a szép, művészeti albumait nézegettük, irodalommal, történelemmel kiegészített, kultúrtörténeti kiselőadásokkal szórakoztatott bennünket. Ekkor hallottam tőle először, hogy majd nyugdíjas korában kultúrtörténeti könyveket fog írni. Mesélt a magfizikai kutatásokról, és láttam, hogyan készül a Van de Graaff generátor és a hozzá épített részecskegyorsító. És közben lemezekről szólt a zene. A komolyzene szeretetét élete végéig megőrizte. Első külföldi útjáról hazahozta Bach János passióját. Sopronban és Budapestre költözése után is – minden évben a nagyhét ünnepi eseménye volt a passiók meghallgatása (Ez az oka a függelékben való megjelenésének) kezdetben társasággal, később már szűk körben. Tanúja voltam annak is, hogy Sopronban a karjában Károly fiával fel és alá sétálva feleségének diktálta az Elméleti Villamosság tankönyvének kéziratát. Boldog, nyugodt békeidők voltak. Vasárnaponként nagy séták velünk és aspiránsaival a hegyekben.”
Schmidt György: “Simonyi Károly karizmatikus vezető volt”…“1945-ben műegyetemi hallgató lettem. Sok érdekes előadást hallgattam, de a legjobb az Elméleti villamosságtan volt, amit Simonyi tartott. Akkor határoztam el, hogy fizikus leszek. Elmentem a Simonyi-tanszékre, és így lettem először demonstrátor, később tanársegéd. Hamarosan Simonyi elkezdte építeni a részecskegyorsítót Sopronban és én, mint aspiráns csatlakoztam a csapathoz. Azok nagyon izgalmas idők voltak számunkra, a munka sikeres volt. 1951 karácsony előestéjén létrejött a magreakció. Simonyi Károly a Van de Graaff generátor nagyfeszültség felső részén volt, Erő Jancsi és én alulról irányítottuk a készüléket.”…”A gyorsító már félig készen állt, amikor én bekapcsolódtam a munkába. A tervezés elsősorban Simonyi feladata volt, a részletek kidolgozása pedig Erő János és a magam munkája. A tervezést hamarosan elkezdhettem, de mivel nem volt gyakorlati tapasztalatom, nagyon izgultam, hogy mindazt, amit megrajzoltam, hogyan fogjuk tudni megvalósítani. Kollégák mondták, hogy ne aggódjak e felől, mert ott van a műhelyben Horváth bácsi, aki mindent elő tud állítani. A kért berendezést Horváth bácsi néhány napon belül elkészítette, és így a gyorsítót összeállítottuk. Az én feladatom volt az elektróda feszültségének a mérése, és ehhez alkalmas berendezés tervezése. Minthogy igen nagy feszültségről volt szó (több mint fél millió volt), azt hagyományos berendezésekkel nem tudtuk megmérni, ezért egy olyan készüléket építettünk, amellyel az elektromos térerősséget tudtuk mérni a felső elektróda közelében. Karácsony előtt készen állt a berendezés. Simonyi egy létrán mászott fel a gyorsító tetejére és bement a felső elektródaba, hogy egy Geiger részecskeszámolóval megmérje az alfa sugarakat, ha a magreakció létrejön. A kísérlet sikerült, létrehoztunk Magyarországon először magreakciót, amiért Simonyi megkapta a Kossuth-díjat.”
…”1952-ben a Központi Fizikai Kutató Intézetben (KFKI-ben) Csillebércen folytatódott a munka. Erő János és én kandidátusok lettünk Simonyi Károly vezetésével.
Közismert, hogy kiváló tudósok és művészek - nem ritkán - átnéznek egyszerű embertársaik felett. Simonyi Károly ebben is kivétel volt. Mindenkivel szerényen és humánusan beszélt, és ha valakinek segítségre volt szüksége ő mindent megtett, hogy segítsen. Egyszer aspiránsként a egy elektromos fúrógéppel dolgoztam, áramütést kaptam. Leestem a földre és egy percre elájultam. Mindenki odasietett, de látták, hogy magamhoz tértem, ezért mindenki visszatért a munkájához, Simonyi kivételével. Biztos akart lenni abban, hogy nincs komolyabb bajom.”
Karlovits József: “Lux András a részecskegyorsító megépítésében a vákuumtechnika felelőse volt. Feladata elvégzésében Hauer Alfrédtól kapott különösen értékes támogatást. A Van de Graaff gyorsító-berendezés elektromos része már 1950-re elkészült és amíg én Hauer Frédivel kínlódtam a vákuumtechnika megvalósításán, Simonyi úgy tervezett és építette e gépeket, hogy azokat ismert erősségű és feszültségű „elektromos lökésgenerátoroknak" is lehetett használni. Így két rézgömb elektród közé kapcsolt porcelánszigetelők anyag- és formavizsgálatára is alkalmas volt, amikor a gerjesztett művillám átütött a szigetelőn. Ez a legtöbb esetben olyan nagy dörrenéssel történt, hogy ki kellett nyitni az ablakot, hogy a hangnyomás ki ne törje az üvegtáblákat. Egyszer e kísérlet első napjaiban egy riadó-autón még a határvadász "zöld ÁVÓ" is kiszállt fegyveresen, hogy "miféle lövöldözés van az egyetemen?!" Mint később megtudtuk, hogy az ügyeletes kapus így világosította fel a hatóság embereit: "Tudományos prótonyokkal lüvik a porcelányokat."- olvasta fel a tanszék üzenetét. Erre az ÁVÓ-s tiszt azt mondta, hogy "Ja!" - és elvonult.” …”1987 januárjában a Kisalföld c. újság beszámolt: "Az első maghasadás hazánkban - A megbombázott lítium" címmel, Jóskával folytatott interjú alapján, a negyedszázaddal korábbi kísérletről. A rövid beszámoló azonban nem szólt az eredeti kísérlet további céljáról, sőt - sajnos - másutt sem olvastam erről. Ezért is szerettem volna az elmúlt nyáron konzultálni Simonyival, mert Greiner Antal volt soproni belgyógyásztól hallottam az 54-55-ös években egy a Kitaibel Társaság vacsorája alatti kötetlen beszélgetésben keseregve: Milyen kár, hogy a gyorsítókat és Simonyit a két aspiránssal az államhatalom felkényszerítette a fővárosba. Így elfújta a szél annak a tervnek a megvalósítását, hogy a Simonyitól remélt egy-egy nagyon rövid felezési idejű radioaktív anyaggal kezelt gyógyszer útját a szervezetben nyomjelzőként követhesse." …“Noha erről Simonyi sehol írásban nem nyilatkozott, azt tudom, hogy Greiner tisztelője volt. Ám az is érthető, hogy 1987-ben Greiner nevét nem említette Jóska sem, mivel Greiner 1956-ban vándorbotot vett a kezébe és családjával Vancouverbe emigrált. Ott is halt meg, mint az egyik kórház igazgató főorvosa. A fenti interjúnak azután lett egy másodkézzel írt, félreérthető és szinte humoros változata is, amikor egy pesti 'firkász' azt írta, hogy "Sopronban a kilőtt német tankból 'atomágyút' készítettek.” Ez így egyszerűen nem volt igaz. Horváth bácsi ugyanis a helyi vaskereskedőtől vette a nyersanyagot, akinek ócskavas raktárában válogatta a megfelelő méretű anyagféleségeket. Az viszont elképzelhető, hogy valami fémgyűjtők révén kerültek a kereskedőhöz a kilőtt tank anyagai. Megtörtént viszont az, hogy amikor útszéli kilőtt tank csövét lánghegesztővel darabolták a már megcsonkított ágyú elsült, mert a csőben maradt egy éles lövedék. Az ijedtségen kívül senkinek nem történt semmi baja.”
Az aspiránsok mesélték, hogy 1950 körül sztálini idők voltak, a kommunista párt szörnyű nyomást gyakorolt az emberekre Budapesten. A Simonyi vezette tanszék Sopronban ehhez képest paradicsom volt, teljesen a részecskegyorsító készítésére koncentrálhattunk, politikára nem gondoltunk. Azt hiszem Simonyi Károly valahogy elszigetelt bennünket a politikától. Amikor találkoztunk, nem főnökként, hanem barátként kezelt bennünket.” Karlovits büszkén mondja: “Simonyi 1952-ben Kossuth díjat kapott. Az ezzel járó jutalmat Simonyi Károly felosztotta a munkába résztvevők között. A professzort akkor nemcsak kiváló tudósnak, de nagyszerű embernek is megismerhettük. Ugyanis 6 felé osztotta az elismeréssel járó pénzjutalmat, és mindenkinek adott belőle, aki a kísérlet előkészítésében, vagy végrehajtásában részt vett: Erő János, Horváth bácsi, Karlovits József, Lux András és Schmidt György.
Lux András: Simonyi Károly egyszer azt nyilatkozta, hogy "Életem legeredményesebb és ugyanakkor a legboldogabb évei az a fél évtized volt, amit Sopronban töltöttem." András mesélte, hogy “Simonyi Károllyal töltött éveim kiemelkedő élményei voltak azok a szerda esti felajánlott előadásai, amelyeket az önként jelentkező asszisztensek, tanársegédek és adjunktusok számára hirdetett meg. Itt az atomfizika egyes fejezeteiből, illetve az elméleti villamosságtanból adott elő. A napi munka után az esti órákban éhesen, a téli hónapokban, télikabátokban is szívesen hallgattuk Simonyi Károly szellemi ajándékát.” Egyszer ezt mondta nekem: "Ezekre a soproni előadásokra nekem van szükségem, hogy felmérhessem a másnapi pesti előadásaim érthetőségét." … “Hazafelé ballagva, ha nem volt hóvihar, egész úton, majd konyhájába invitálva kérdésekkel faggatott, amire illő és kötelességem volt felelni. Simonyi előadásai megható emlékeim igen fontos tényezője és ajándéka volt, amelyek elkísértek utamon. Igen fontos megnyilatkozásnak tartom Simonyi 1985-ben tett fenti nyilatkozatát. Visszaemlékezéseimben végül meg kell említenem azokat a zeneesteket, amiket Proszt Jánossal, Botvay Károllyal, minden hónapban élvezhettünk….“Az élményeket fokozta, hogy szakszerű bevezetőket kaptunk egy-egy mű meghallgatásához. Azokban az időkben, amikor a rádió csak háborút támogató, avagy később csak idegen kultúrát hirdető és legtöbbször csak ócska zenéjét közvetítette, Proszt János családjánál rendszeres zenehallgatás estéken Mozart, Beethoven kvartettjeivel ismerkedhettünk meg kiváló művészek hanglemezre vett játékából. Voltak olyan esték, amikor Proszt Ervin vagy a Botvay család gyermekei élő játékában gyönyörködhettünk. Óriási hatással volt rám például a Simonyi lakásán rendezett egyik zenehallgatás műsora, amikor a Nagycsütörtökön, Bach: János Passióját hallgattuk hanglemezről. A bevezető magyarázatokkal a házigazda tette felejthetetlen élménnyé. Nemes példát mutatott, hogy hogyan kell egy kutató szellemi fáradtságát például művészet élvezetével pihentetni, az agyműködést egyensúlyba hozni, ami ugyanakkor a matematikai gondolkodás-készséget is segítette.”
5. Fejezet: A Központi Fizikai Kutató Intézet
Keszthelyi Lajos: “Számomra meghatározó élményt jelent, hogy három és fél évig munkatársa, azután több mint negyven évig barátja is lehettem. Most a három és fél év eseményeit és néhány következményét foglalom össze. Abban az időben a KFKI-t három jelentős személyiség irányította: Jánossy Lajos, Kovács István és Simonyi Károly. Kandidátusi disszertációm beadása és némi bonyodalmak után fogadott a KFKI akkori igazgatója, Kovács István. Beleegyezett, hogy jelentkezzem az Atomfizikai Osztály vezetőjénél, Simonyi Károly professzornál, ahol tudományos munkatársi kinevezést kaphatok. Simonyi nagyon kedvesen fogadott. Úgy éreztem, hogy bekerültem a paradicsomba. Kaptam egy kis szobát a hármas épületben, mindjárt a bejárat mellett. Egyedül, egymagamban lehettem benne. Odajártam dolgozni, de közben az egyetemen laborgyakorlatokat is vezettem.”…” Az Atomfizikai Osztályon Simonyi professzor mellett három fontos személy dolgozott: Erő János és Schmidt György, akik aspiránsként működtek közre az első magyarországi gyorsító megépítésében még Sopronban, valamint Mérey Imre gépészmérnök, aki a gyorsítók építését vezette a KFKI-ban. Közéjük kellett beilleszkednem, megnyernem barátságukat. Erő és Schmidt a kandidátusi munkájukkal még nem végeztek, mindketten ionforrásokkal, a gyorsítók fontos részével foglalkoztak. Miután körülnéztem, kialakult bennem, hogy mit lehet tenni, mit lehet kutatni. Két gyorsító állt már, az S-1000-es, amelyet Sopronból hoztak fel, modernizáltak és a K-800-as kaszkádgenerátor. Az S-1000-es csak elektronokat gyorsított. Én azonban magreakciókat akartam létrehozni, azokról cikkeket írni. Tanultam, olvastam, jegyzeteltem. Az olvasmányokból kiderült, hogy magfizikai célra a K-800-as kaszkádgenerátor látszott alkalmasnak, mert protonokat gyorsított. Érdemes megjegyezni, hogy építését a II. világháború előtt kezdte meg Bay Zoltán a Műegyetemen, de nem tudta már befejezni. A fontos alkatrészek, nagyfeszültséget bíró kondenzátorok és ventilcsövek megmaradtak. Azokból épült a gyorsító Mérey Imre nagyszerű munkája nyomán. Őt segítette Pásztor Endre, aki a gyorsítót szakszerűen üzemeltette. Külön örömöt jelentett számomra, hogy a működő gyorsítót én mutathattam meg a 70-es években először hazalátogató Bay Zoltánnak, aki 1948-ban a biztos börtön, vagy annál is rosszabb elől menekült el Amerikába. Lassan kialakult, milyen kutatásokat lehet végezni a meglevő eszközökkel. Berkes István és Demeter István az S-1000-es elektronnyalábjával az elektronok szóródását tanulmányozta. A dolgozat erről 1960-ban jelent meg. [1] Azt gondoltam, hogy lítiumon p,g reakcióval nagyenergiájú fotonokat lehet létrehozni, és ezeket felhasználni más atommagokban g,p reakciók tanulmányozására. (Emlékeztetőül: a lítium p,g reakció volt az első, magyarországi, mesterségesen gyorsított részecskékkel végzett sikeres magreakció még Sopronban, 1951-ben.) Minthogy korábban szcintillációs számlálókkal foglalkoztam, eszembe jutott, hogy a számláló NaI-kristályában a jód atommagon a g-sugarakkal kiváltott protonok jól mérhető fényfelvillanásokat adnak. Meghatározhatjuk a g,p reakció hatáskeresztmetszetét. A munkában Erő Jánossal szövetkeztem. A dolgozatot a Nuclear Physics nemzetközi folyóirat 2. kötetében publikáltuk. [2] Ez tekinthető az első olyan, gyorsítóval végzett magfizikai kísérletnek Magyarországon, amelyről a publikáció nemzetközi folyóiratban jelent meg. A zöldfülű tudósjelöltek cikkének elkészítésében Jánossy professzor felesége, elhelyezésében pedig Jánossy professzor segített. Rövidesen egy másik cikket is írtunk. [3]. Közben egy harmadik gyorsító is épült Simonyi professzor tervei alapján: egy neutrongenerátor, amelyhez speciális time of flight neutronenergia-mérő spektrométer csatlakozott. Ezzel Pálla Gabriella és Neszmélyi András dolgozott. Munkájukról közlemény jelent meg 1960-ban. [4] A gyorsítók mellett végzett kutatásokon túlmenően magspektroszkópiai kutatások is folytak az Atomfizikai Osztályon. A vizsgálatokhoz radioaktív izotópok kellettek, amelyeket akkor még vásároltunk. A magspektroszkópiával a közelmúltban elhunyt Zimányi József foglalkozott eredményesen. [5] Az elméleti magfizikai kutatásokat sem hanyagoltuk el az Atomfizikai Osztályon. Ebben a témakörben D. Németh Judit dolgozott nálunk. Nagyon örültünk minden tudományos eredménynek, nemzetközi folyóiratban megjelent dolgozatnak, mert így elkezdődött egy reményeink szerint hosszú sorozat a nemzetközi tudományos életbe való bekapcsolódással. Abban az időben csak dolgozataink kerülhettek ki az országból, mi, a kutatók nem, ezért csak ilyen közvetett módon csatlakozhattunk a világ tudományos köreihez. A bekapcsolódást tovább segítette, hogy 1957 őszén Mátraházán nemzetközi magfizikai konferenciát rendezett az Eötvös Loránd Fizikai Társulat. Olasz, orosz és szerb kollegák jöttek hozzánk, előadást is tartottak, a mi előadásainkat is meghallgattak. Itt kezdődött barátságom Goldanszkij professzorral, amely a haláláig tartott. Számomra nagy örömöt jelentett, hogy már ismerte az említett cikket [2] és tetszett neki a benne levő gondolat: a mérendő reakció és a mérőeszköz együttese a NaI-kristály. De mivel foglalkozott Simonyi professzor, hiszen egyik publikáción sem található meg a neve, jóllehet a gyorsítók az ő gondolatai, tervei alapján épültek. Tanított a Műegyetemen és saját, más irányú kutatómunkát végzett. Ő mindig messzebbre tekintett, mint mi, akik ott sürgölődtünk a gyorsítók körül. A fúziós energia felhasználásának a lehetőségeiről írt cikkeket [8] (csak az idegen nyelven írt közleményeket említem). A cikkek közül kiemelem a [8]-as számút, mert a dolgozat munkájában közreműködő két kutató, Schmidt György és Kálmán J. Gábor 1956 után Amerikába távozva ebben a témakörben munkálkodott és szerzett elismerést. Közben fontos világesemény is történt a magfizikában. 1955-ben Genfben nagy, közös konferencián ismertették eredményeiket az ún. atomhatalmak, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió. Kiderült, hogy a neutronok ugyanolyan hatáskeresztmetszettel lépnek kölcsönhatásba az atommagokkal, bárhol történjék is a reakció. Persze, ez legfeljebb csak az újságíróknak okozott meglepetést, az atommagokkal foglalkozó kutatók mindig tudták, hogy a természet nem politizál. Magyar küldöttség is részt vett a konferencián, köztük Simonyi professzor.
Általános enyhülés kezdődött a titkos atomtudományok területén. A Szovjetunió felajánlotta a szocialista országoknak, hogy atomreaktort és ciklotront lehet tőlük vásárolni. Természetesen, Magyarország is kívánt élni a lehetőséggel. Az eszközök megtekintésére küldöttség utazott a Szovjetunióba; a küldöttségben Simonyi professzor is részt vett. Ő úgy vélte, hogy ciklotronra Magyarországon nincs szükség, csak reaktorra. De hát az ajánlat megvolt, mit lehet ilyen esetben tenni? Telefonon tanácskoztak Gerő Ernővel, aki azt kérdezte, hogy ciklotron nélkül hogyan fognak az elvtársak atombombát építeni. Azt nem tudom, hogy a fogas kérdésre mit válaszoltak a küldöttek, de végül is Magyarország, egyedül a többi érintett ország közül, nem vásárolt ciklotront. Látva, hogy a többi ország, amely reaktort és ciklotront is vásárolt, nem jutott messzebbre nemhogy az atombomba építésben, hanem a magfizikai kutatásokban sem, mint mi, utólag igazolhatjuk Simonyi professzor takarékosságra alapozott döntésének helyességét.”…”Simonyi, hogy összetartson bennünket, meghívott lakására a János passió meghallgatására. A lemezeket Genfben vásárolta, mikor részt vett a konferencián. Megismertük családját, feleségét és két fiát.”…“A nagyobbik, Károly megváltoztatta a világ folyását a számítógépekre vonatkozó gondolataival. Ő fejlesztette ki a szövegszerkesztőt, azt a rendszert, amellyel most is írom ezt a visszaemlékezést. Azóta, tehát lényegében 1955 óta töretlenül tartott barátságunk Simonyi professzorral bekövetkezett haláláig, mert a beosztotti viszony barátsággá fejlődött. A barátság talán nem jó szó, hiszen ő szellemiekben, műveltségben magasan felettem állott, ilyen téren inkább tanultam tőle. A KFKI-ba már csak a munkásságának emléket állító relief került annak az épületnek a bejáratához, ahol mintegy 5 évet dolgozott és elindította a magfizikai kutatásokat. Remélem, hogy a relief az előtte elhaladó munkába igyekvő, vagy onnan távozó utódokat emlékezteti egy nagy ember rendkívüli teljesítményére. Számomra némi vigasztalás, hogy az emléktábla első KFKI-s szobám mellett áll.”
A Központi Fizikai Kutató Intézet hármas épülete Simonyi Károly tervei szerint épült. Ez volt az első felavatott emlékhely.
Szőkefalvi-Nagy Zoltán emléktábla avatáson tartott beszéde::
Tisztelt emlékező közönség!
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) Részecske- és Magfizikai Kutatóintézetének képviseletében 2002-ben felavathatom a Simonyi Károly professzor tiszteletére állított emléktáblát, Bondor István szobrászművész és Antal Sándor kőszobrász munkáját, annak az épületnek a falán, melyben Simonyi Károly öt éven keresztül, 1957 végéig vezette a KFKI Atomfizikai Osztályát.
Nagy ívű pályafutásának ebben a rövid időszakában legfőbb feladatának azt tartotta, hogy megépítse az első komolyabb gyorsító-berendezést, az építés alatt felkészüljön egy elméleti kutatócsoport, és amint a gyorsító használható állapotba kerül, elkezdődjenek a kísérletek. A készülék 1953-ban már üzemelt, és amire a legbüszkébb volt, két kiváló fiatal munkatársa, Erő János és Keszthelyi Lajos kísérleteivel megszületett az első modern magyar eredmény, melyet vezető nyugati tudományos folyóiratban publikálhattak. Külön érdekesség, hogy amellett, hogy úttörő tanulmányt írt a reaktorfizika és reaktortechnika alapjairól, leginkább a csillagok működését másoló fúziós energiatermelés foglalkoztatta, melynek elvi és gyakorlati problémáiról számos dolgozatot írt. A külön érdekességet az adja, hogy harminc évvel később az ő épületében, ebben a 3-as épületben hozták működésbe fúziós és plazmafizikai kutatási céllal az MTI tokamak berendezését.
Ígéretes munkássága itt a hegyen sajnos igen korán befejeződött. Erkölcsi szempontok motiválta ötvenhatos magatartását, azt, hogy tekintélyét és tudását latba vetve védte az Intézetet, az értékeket mindenféle kilengéssel szemben, a politikai hatalom nem bocsátotta meg. A körülötte kialakított légkörben képtelen volt dolgozni, vezetni. Ezért 1957. december 31-én, bár hivatalosan erre soha nem kérték, végleg becsukta maga mögött az ajtót a KFKI-ban. Eltávozott abból az Intézetből, mely saját szavai szerint szívszerelme volt, aminek fölépítésében ereje megfeszítésével részt vett, ahol több épületsarok, berendezés kedves gyermekeként köszönt vissza. Sokkal fiatalabb korosztályhoz tartozván személyesen már nem volt szerencsém őt ismerni, de idősebb munkatársaimtól hamar megtanultam, hogy számukra örök példa, meghatározó mérce volt és maradt Simonyi Károly, a Prof. Bár egy életéről szóló beszélgetésben keserűen állapította meg, hogy a személye ellen megindult támadásokig azt hitte, hogy itt iskolát teremthet, de a körülmények ezt nem tették lehetővé, és mégis: az iskola valójában létrejött. Nagyon sokan büszkén és örömmel vallják magukat Simonyi Károly tanítványának, és máig hasznosítják a belőle áradt szakmai és erkölcsi erőt. Bár mindenki, talán ő maga is, érezte és tudta, hogy tudására, nevelői és oktatói zsenijére fizikusok, kutató mérnökök generációinak lenne még szüksége itt a KFKI-ban is, elhatározásában következetes ember lévén az Intézetbe soha sem tért vissza. Szívszorító élmény most számunkra, hogy legendás alakja, nagyszerű szelleme, ha bronzba öntött és márványba vésett formában is, de most, majd ötven év után, visszatér.
Isten hozta Professzor Úr!
Irodalom
1. Berkes, I., Demeter, I., Small angle scattering of electrons. Nucl. Phys. 15. (1960)
2. Erő, J., Keszthelyi, L., Cross section of the I127 (g, n) I126 reaction. Nucl. Phys. 2. (1956/1957) 371.
3. Keszthelyi, L., Erő, J., (g, p) reactions in Na23, K39, I127 and Cs133. Nucl. Phys. 8 (1958) 650.
4. Neszmélyi, A., Pálla, G., Measurement of neutron spectra of some important direct target reactions with a high current fast time of flight spectrometer. KFKI Közl. 1960.
5. Zimányi (Mráz) J., A further study of the decay of Ir192. Nucl. Phys. 4 (1957) 457.
6. Simonyi, K., Über die Möglichkeit der Nutzbarmachung der Atomenergie ohne Kettenreaktion. Acta Phys. Hung. 6, (1956) 7. Simonyi, K., Uzsoki, M., About the Star-Like Fusion Reactor. Periodica Politechnica, I. (1957) 1.
8. Simonyi, K. Kálmán, G. Pócs, L., Schmidt, G., On the Possibility of Controlled Power Production Using Themonuclear Fusion. Periodica Politechnica, I., (1957)
6. Fejezet: 1956
Simonyi Ernő életében 1956 mérföldkő volt, alig múlt el 10 éves, annyi mint Simonyi Károly nagybátyja és Ernő édesapja, amikor a Mayer család “meleg fészkébe” kerültek.
Simonyi Ernő: “Apámék nagyon pontosan tudták, hogy mi fog történni 1956-ban, mert a szovjet hadifogság tanulmányútjai biztos támpontot nyújtottak ehhez. Napközben láttuk, hogy még mindenki úszik a boldogságban, amikor vonultak kifelé a szovjet tankok október 30-án, de odahaza a két apa esti beszélgetéséből teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy visszajönnek, és majd valamelyik vasárnap reggel fognak támadni. Ezen a viharos héten, szerdán 9 és 14 óra között, Beethoven zene mellett mesélte el apám az előző 10–15 év viharos történelmét.”
Csurgay Árpád István: “1956 szeptemberében két tantárgyát, a Váltakozó Áramok Elméletét és az Elektronfizikát hallgatni kezdtem, már ismerősként üdvözölt. Úgy éreztem, hogy várt rám, mert olvasnivalót és feladatokat adott, kérdezett, így rendszeresen beszélgethettem vele.” Árpád 1956-ról: “Rendkívüli félév volt, mert váratlanul a történelem közbeszólt, egy időre mindkettőnket elszólított az iskolából. Amikor január végén újra találkoztunk, hogy befejezzük az őszi félévet, az évfolyam fele már elhagyta Magyarországot, és ahogy később megtudtam, a Simonyi-iskola legjobbjai közül nagyon sokan külföldre távoztak a tanszékről is, az Atomfizika osztályról is.
– „Én a feltétel nélküli itthon maradás híve vagyok” –
mondta nekünk, itthon maradottaknak, a forradalom utáni első elektronfizika órán. Néhány mondat után a táblához fordult és a Schrödinger-egyenlet felírásával ott folytatta, ahol október 22-én abbahagytuk.
Elméleti villamosságtan vizsgámon meghívott, hogy a nyáron demonstrátorként kapcsolódjak be mind a tanszéken, mind a KFKI Atomfizika osztályán folyó munkálataiba. Sok munkatársát elvesztette, szüksége volt újakra. 1957 őszén már nem hívott fel a „hegyre”, de a tanszéken gyakorlatokat vezető, hivatalosan is megbízott demonstrátorként dolgozhattam mellette. Ha jól emlékszem, egy 1958. februári napon behívott magához, hogy a jövőről beszélgessünk. Ekkor vázolta fel a Simonyi-iskola „második nagy szintézisének” programját. A jövő magyar mérnökgenerációit kívánta felkészíteni az alkotó munkára. Atomerőmű helyett kiválóan képzett fiatalok lebegtek a szeme előtt. És jó tankönyvek, amelyek felvértezik őket. Ekkor hallottam először a később „Simonyi-trilógiának” hívott művekről. Ekkor mondta, hogy ő elsősorban pedagógus, és számára a kutatástanulás a tanári munka eszköze csupán. Ehhez a programhoz hívott munkatársának. Tervezte, hogy új tehetségeket is meghív e programhoz, újra feltölti nagyszerű munkatársakkal a Simonyi-iskolát. Nagyszerűen indult minden, de az egyetem vezetése 1958. december 31-ével váratlanul felmondta demonstrátori megbízásomat, és a „fura urak eltanácsoltak” a tanszékről.”
Keszthelyi Lajos: “Az emlékezésből nem hagyható ki 1956. A forradalom napjaiban a közlekedés megszűnt, a KFKI-ba nem lehetett eljutni. Elterjedt a hír, már nem tudom hogyan, hogy a Műegyetem Fizikai Intézetének egyik tantermében jövünk össze megtárgyalni a teendőket. Valószínű, hogy az összejövetel még a forradalom első hetében volt. Sokan megjelentünk, sokan felszólaltak. Két felszólalás mélyen megmaradt emlékeimben. A szívbeteg, törékeny Gráf Gyuri elmondta, hogy ő kommunista volt és az is marad. A bátorságát, őszinteségét megtapsoltuk. Egy nagyon szélsőséges, kvázi nyilas felszólalót lehurrogtunk. Az utóbbi elhagyta az országot, Gráf Gyuri pedig néhány év múlva, mindannyiunk bánatára, az életet. Miután Simonyi professzort a Forradalmi Bizottság elnökévé, Erő Jánost titkárává megválasztottuk, békésen hazamentünk és reméltük, hogy hamarosan visszaáll a szokott rend és nyugodtan folytathatjuk munkánkat. Hogy ez így legyen, a KFKI-t és esetleges atrocitásoknak kitett munkatársait semmi baj ne érje, Simonyi professzor Mérey Imrével többször felgyalogolt vagy motorral felment Csillebércre. Nekik is köszönhető, hogy a KFKI minden vagyona sértetlen maradt, minden exponált személy védelemben részesült. A Budafoki út 10.-ben, egy pincehelyiségben gyakran gyűltek össze KFKI-sok. De munka nem folyt. Simonyi professzor és Mérey Imre a Széna téren is megjelent, nem harcolóként, hanem a környéken kitört ablakok újraüvegezőjeként.
November 3-án mindannyian arra gondoltunk, hogy november 5-én, hétfőn már járnak majd a villamosok, buszok, felmegyünk a hegyre dolgozni. Nem így történt. November 4-én dörögtek az ágyúk, megkezdődött a szovjet invázió és a régi rend visszaállítása. Pontosan nem emlékezem, mikor, de lassan elkezdtünk feljárni Csillebércre, ki hogyan tudott. Az eleinte kietlen, üres, hideg épületek megteltek emberekkel, megkezdtük újra a munkát. Sok kedves kollégánk addigra elhagyta az országot. Decemberben januárban már minden működött, hála Simonyi profeszszor gondos szervezésének. Munkafüzetemben az első bejegyzés dátuma 1957. január 14. Akkor még nem gondoltunk arra, hogy a sok munkáért, törődésért, mások segítéséért nem köszönet, hanem üldözés vár Simonyi professzorra. Máig fájó sebet ütöttek rajtunk a KFKI pártszervei. 1957 végén Simonyi-ügyet kreáltak és Simonyi professzort elmarasztaló határozatot hoztak: igazgatóhelyettesből osztályvezetővé minősítették vissza. Ő a minden alapot nélkülöző megaláztatást nem tudta és nem is akarta elviselni, lemondott állásáról, névtábláját összetörte. Mi egy hideg, sötét decemberi délutánon szomorúan néztük, amint egy autóban elhagyta kedves munkahelyét és szeretett munkatársait. A KFKI-ba soha sem tért vissza. A Műegyetemen folytatta munkáját.”…“Nehéz helyzetbe kerültünk mi is, a KFKI-ban maradt fiatalok. Komoly, erős vezető nélkül kellett valahogyan helytállnunk egy politikailag ellenséges környezetben. Szerencsénkre Simonyi professzor bőséges örökséget hagyott ránk. Materiálisan: három működő és egy félig kész gyorsítót. A K-800-as, az S-1000-es és egy kisebb, neutronok keltésére szolgáló gyorsítót használtunk, dolgozatokat publikáltunk (ref. 1). 1964-re elkészült az AG-4 jelű 4 MV-os Van de Graaff generátor. Szellemi örökséget is kaptunk: tisztességet, munkaszeretet és főként a lehetőségekhez igazodó gondolkodást. Úgy gondolom, hogy a Simonyi örökség folyamatosan munkált bennünk, nem omlottunk össze.”
Mérey Ágnes: “Jött 1956, és a Profot akarata ellenére (előre látva, hogy milyen sors vár rá) megválasztották a KFKI Forradalmi Bizottság elnöknek, a Műegyetemen tagjának. Vállalta, bár pontosan látta a Forradalom kimenetelét, és tudta, hogy ezzel további ürügyet szolgáltat ellenségeinek. Nem bújt el, nem disszidált. Naponta felment a „hegyre” munkatársával, férjemmel, Mérey Imrével egy rozoga motorbiciklin, hogy jelenlétével óvja a drága berendezéséket. Ötvenhat megfordította az életét és a minket is. Számos megaláztatás, félreállítás következett, megfosztva munkájától, az oktatástól, könyveit betiltották, nem volt nap, amikor ne történt számára valami kellemetlen esemény. Sok hű tanítvány összefogott, akik közül hat tapasztalt és jó összekötetésekkel rendelkező pártösztöndíjas hatásosan lépett közre érdekében. Velük egyébként is foglalkoztam, előkészítve vizsgájukat. Ők jöttek hozzám információkért és meg is kapták a valóságos okokat. Közbenjárásukkal és felvilágosító munkával sikerült a professzor urat rehabilitálni, és leszerelni, hátrább szorítani a fő rosszakaróit.“
Schmidt György: “1956-ban kitört a forradalom, megalapítottuk a KFKI Forradalmi Bizottságát. Az 1956-os forradalom alatt Simonyi Károly mérsékelni próbálta a szélsőséges kollégákat. Aztán jött az orosz megszállás. Családommal elhagytam Magyarországot. Barátságom Simonyi Károllyal megmaradt, leveleztünk. Később minden nyáron Magyarországra látogattunk feleségemmel és minden alkalommal felkerestük Károlyt Budapesten vagy a Balatonnál. 1978-ban nekem ajándékozta az akkor megjelent könyvét, A fizika kultúrtörténetét (én is adtam neki egy példányt az én könyvemből, a Physics of High Temperature Plasmas címűből). Sokat beszélgettünk a világ helyzetéről és az elmúlt időkről. Mindig kiállt az elnyomott emberekért: a szegényekért és a zsidókért. Felejthetetlen élmény volt vele beszélgetni.”
Cornides Istvánné: “1957 februárjának elején találkoztam, meséli először Simonyi Károllyal, néhány nappal azután, hogy férjem a Gyorskocsi utcában előzetes letartóztatásba került. Már nem tudom mi módon érkezett Simonyi Károly meghívása, de arra emlékszem, hogy este volt, amikor- hogy ne menjek egyedül – sógorommal a lakásán kerestük meg.”
Ki volt Cornides István? Cornides István (1920-1999) fizikus, az 1956-os forradalom alatt az ELTE Természettudományi Kara Forradalmi Bizottságának elnökévé választották, emiatt 1957-ben több hónapra börtönbe került. Szabadulása után nem oktathatott. 1957-1964 között Kazincbarcikán a Borsodi Vegyi Kombinátban szakmunkásként helyezkedett el. Tömegspektrometriás vizsgálatokkal járult hozzá az üzem megindításához. A Nehézipari Minisztérium egyetértésével óraadóként taníthatott a minisztériumhoz tartozó vegyipari technikumban, majd a főiskolán. 1964-ben a Nehézipari Minisztérium támogatásával a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen docensként megbízták a Fizika Tanszék vezetésével. Ezt hamarosan azonban el kellett hagynia. 1966-tól 1985-ös nyugdíjazásáig a Bányászati Kutatóintézet tudományos munkatársa és a Tömegspektrometriai Laboratórium vezetője volt.1990-ben az ELTE rehabilitálta és címzetes egyetemi tanári titulust adományoztak részére.
…“Cordinesné folytatás: ”Amikor a beszélgetés után mi hazaindultunk, a nyolcéves Charles szobáján kellett keresztül menni, aki még nem aludt és megkérdezte: „Apu, hogy mondják azt angolul, hogy fogaskerék?” „Jövök és megbeszéljük” – volt rá a válasz. Simonyi végtelenül figyelmes, tapintatos volt. Meglepetésemre állást ajánlott, mondván, nem tudhatjuk mi lesz. „Ha Pista előkerül, úgy gondolom, a nálunk betöltött félállását jó lenne tartani, ezért is, meg hogy maguk a gyerekkel tudjanak miből élni, felvenném az ő helyére”. – mondta. “Engem nagyon meghatott a gondoskodása, abban az időben nem volt veszélytelen az ÁVÓ vendégszeretetét élvező „ellenforradalmár” hozzátartozójával –akárcsak kapcsolatban lenni. Ehhez persze ismerni kell az akkori közhangulatot, amiben a férjemet megválasztották a Forradalmi Bizottság elnökének. Aztán, amikor a börtönből kiszabadult, volt olyan kollégája, aki, amikor meglátta férjemet, átment az utca túloldalára. Mindezek ismeretében különösen fölértékelődik Simonyi Károly embersége, az, hogy első gondolata a segítés volt. A KFKI-ban egy fiatal kutató mellé kerültem. Simonyi megbeszélte Zimányival, hogy kedvező beosztású munkaidőben dolgozhassak. Emlékszem, azt a kifejezést használta, hogy: „Titráljátok ki”, hogy kijöjjön a 36 óra.” … “Hálával gondolok Simonyi Károlyra, mert nem csak munkát kaptam, de ügyelt arra is, hogy – az akkor négyéves kisgyerekemmel minél több időt tölthessek. Ne kelljen mindennap felmennem a hegyre. Munkaidőm 36 óra/hét volt, s ezt négy nap alatt, napi 9 órában teljesíthettem, így a péntek, szombat, vasárnap szabad lett, azt a kislányommal tölthettem.
7. Fejezet: Az Elméleti villamosságtan tanszék - a pedagógus
Temes C. Gábor: “1948–52 jártam a Műegyetemre, és ott hallottam Simonyi professzor úr remek előadásait Elméleti villamosságtanról. Ekkoriban Kálmán J. Gábor barátommal a fizika tanszéken voltunk demonstrátorok, de rögtön átpártoltunk az Elméleti Villamosságtan tanszékre, és ott ügyködtünk, amíg 1952-ben végeztünk. A Prof (ahogy mindenki hívta a tanszéken) csodálatos előadó volt. Emlékszem egy híres órájára, amikor is a mértékegységekről beszélt. Ez körülbelül a legunalmasabb témaköre a villamosmérnöki tanulmányoknak, de a Prof előadásában izgalmas és fontos anyag lett belőle, amire a hallgatók tátott szájjal figyeltek. Később, amikor tanársegédként alkalmam volt előadásai után megbeszélni a következő gyakorlatok anyagát, tapasztaltam, hogy ezek az előadások mennyi erőfeszítésébe kerültek. Alig tudott beszélni az órája után; minden szót keresnie kellett, és minden második szava „izé” lett. Szerencsemre végzés után az újonnan szervezett Elméleti villamosságtan tanszékre kerültem, mint tanársegéd, és a KFKI-ban kaptam kutatói félállást. A tanszéken volt már akkor Fodor György, aki rögtön adjunktus lett, és Tarczy-Hornoch Zoltán, aki egy évvel idősebb tanársegéd volt. Mérey Ágnes volt a tanszéki adminisztrátor. Géher Károly és én egészítettük ki a gárdát. Mindannyian jó barátok voltunk, és élveztük az egyetemi életet. A Prof hetenként kb. két napot töltött a tanszéken. Megtartotta az előadásait és beszélt velünk a felmerülő problémákról. Időnként tanszéki szemináriumot is tartott azokról, problémáról, amiben éppen kutatott. A tanszemélyzet csodálta és szerette, és nem volt szüksége arra, hogy részletesen igazgassa a működésünket. Beszéltünk a kutatásainkról, és (mindig szelíden) megkritizálta munkánkat. Időbe telt, amíg kiguglizni, hogy az „édes lelkem” a Simonyi verziója annak, hogy „maga idióta”, és nem egy bók.
1954-től aspiránsként munkálkodtam a Prof irányítása alatt, de nem fejeztem be, mert elhagytam az országot. Akkoriban Simonyi a kontrollált fúzió lehetőségeit kutatta, és engem is bevont ebbe a munkába. Persze nem jutottunk messze, de 54 évvel később még mindig nincs megoldás rá. Noha sokat tanultunk a Proftól szakmailag és pedagógiailag, az én számomra a legnagyobb adománya az volt, hogy megmutatta, hogyan lehet az izolált kis Magyarországon valaki egy nagy kutató, remek tanító, és egy művelt és széles látókörű ember. Úgy éreztem, hogy ha eleget sodródom az árjában, talán nekem is van reményem valami hasonlót elérni. Simonyi a fizikában és a többi témakörben (elektronfizika, elektromágneses terek stb.) megérezte a szépséget és az érdekeset, és a diákjainak is megmutatta. Egy másik terület, amiben Simonyi példát mutatott, az etikai viselkedés volt. Egyszer meghallgatott egy előadást, amit én munka után tartottam egy tucat lelkes diáknak valami új témakörről. Utána megdicsért, mert az egészet „fejből” adtam elő, nem egy papírról olvastam az egyenleteket. Bevallottam, hogy egész idő alatt a zsebemben ült egy „puska” az egyenletekkel, hogy szükség esetén elővehessem. Simonyi elkomorodott, és azt mondta, hogy ez nem tisztességes viselkedés. Ha van írott anyagom, tegyem ki az asztalra, és ne tetessem, hogy szabadon adok elő. Ilyen elvekkel nem csoda, hogy ő állandóan bajba került a huszadik századbeli magyar társadalomban, amiben az embereket (József Attila szavaival) a „fortélyos félelem igazgatta!” Sajnos, a túlzott tisztelet lehetetlenné tette számomra, hogy 1956 előtt megközelítsem a Profot, mint egy barátot. A legmerészebb tettem ezen a vonalon az volt, hogy amikor elvettem feleségül egy okos és szép diákunkat, Kutasi Ibolyát, megkértem a Profot, hogy legyen az esküvői tanúnk. Szívesen beleegyezett, és utána a vendégünk is volt az ünneplésekre.
1956-ban elmenekültünk Magyarországról, és csak 1975-ben látogathattunk vissza feleségemmel. Meglepődve konstatáltuk, hogy a házak és utcák mennyivel kisebbek és keskenyebbek, mint az emlékeinkben, de hogy otthoni barátaink szellemisége mennyivel színesebb és szélesebb! Ekkor a Prof már száműzetésben volt, beosztott tanárként dolgozott a Műegyetemen. Rögtön felkerestem a Csurgayné Ildikóval megosztott szobájában, és hosszan beszélgettünk. Nagy meglepetésemre sokat kérdezősködött a korabeli amerikai irodalomról, ami nagyon érdekelte, és amiről sokat tudott. A beszélgetésünket, akkor és később is komplikálta a tegezés súlyos problémája. Simonyi ragaszkodott hozzá, hogy tegezzem, és hívjam Karinak. Én akkoriban már 46 éves voltam, a kaliforniai egyetem ősz hajú tanára, és az UCLA villamos kari tanszékének a vezetője. Simonyival beszélve azonban továbbra is csak zöldfülű kis tanársegédnek éreztem magam, és gyötrelmesen nehéz volt a bizalmaskodás. Utoljára budai otthonában láttam Simonyi professzort. Vittem neki a Richard Dawkins újonnan megjelent könyvét, és elmeséltem, hogy a Dawkins tanszéket az oxfordi egyetemen Charles Simonyi Jr. (korábban kis Kari) adománya tette lehetővé. A nagy Kari nem tudott erről, és örült a könyvnek is meg az információnak is. Sajnos többé nem láthattam Simonyi Károlyt, de él az emlékeimben, és mindig a példaképem marad.”
Simonyi Ernő: A tanítványok érzelmileg is nagyon kötődtek Kari bácsihoz. Álljon itt bizonyságul az én esetem Temes C. Gábor professzorral. 1976-ban egy Londonban tartott konferencián sorba álltam, hogy az akkor már világhírű G. C. Temes professzortól megkérdezzek valami konkrét, szűrővel kapcsolatos dolgot. Magyarul beszélt az előttemállóval, aki dicsérte „a professzor úr előadását”, mire tőlem teljesen függetlenül jött a válasz, „igyekszünk, de professzor közöttünk csak egy van, és az a Simonyi Károly”. Előreléptem és azonosítottam magam, hiszen sosem találkoztunk. Mire azt mondta, „Ah, akkor te vagy az Ernőke; mit csinálsz, most mivel foglalkozol?”- majd azonnal angolra váltott, mert egy más nyelvű valaki lépett be a körbe. Eltekintve attól, hogy az ő különleges Ernőkéinek soha nem volt kicsinyítő jellege, egy öt perces egyeztetés után meghívott a UCLA-re, a világ közepébe, Los Angelesbe. S nem csak háromnegyed évet tölthettem ott vele, Szentirmai és Orchard professzorokkal, hanem majdnem egy évvel korábban, karácsonyra megjelenés előtt megkaptam a két valaha megírt legjobb Signal Processinges könyvet, üzenvén, hogy „erre szeretnénk veled menni”. …“S valóban, oly mértékben kezeltek egyenrangúnak, mintha családtag lettem volna. Életemben először ott tapasztalhattam meg, hogy a közös sörözések mit jelenthetnek. 1977 decemberében az SC-szűrők Solid-State újdonságnak számítottak. Tettem néhány pikírt megjegyzést a 3 dB-es eredményekről, ami néhány nappal korábban látott napvilágot. Mire Szentirmay Gyurka megszólalt, „Ja, de az időállandók már ma is 10-4-en pontosságúak”. Gábor erre az ő utánozhatatlan „yeah” válaszát tette hozzá, és két hét múlva a bilineáris SC-szűrőkön dolgozhattunk – ma is úgy gondolom, hogy a világ élvonalában; megérttették velem a titkos poént, egy félórás sörözés alatt. Emellett, hogy amikor két hónapig nem jött meg az ösztöndíjam és Ibi Temes, Gábor felesége átnyújtott 1500 dollárt, mintha a fia lennék. Ennek a történetnek a folytatása 1978-ban karácsonyára esett – már idehaza. Károly elmenetele után szóba sem jöhetett, hogy ne jöjjünk vissza, pedig az utolsó két hónapban a feleségem is velem volt már és nem voltunk visszatérési kényszerben. Otthon Kari bácsi büszkén adta át a gyönyörű A fizika kultúrtörténete tiszteletpéldányát, amelyik azonban előre dedikált volt. Vagy a szereplésemet, illetve csak a visszatérésemet honorálta, vagy ismét apai szerepbe lépett (miután apám agyérgörcsöt kapott és a Mama is meghalt), mindenesetre ezen a ponton ezt nagyon komoly – apai – előlegnek kellett vennem. Még éppen tíz évbe telt, amíg a stafétabot átvételére egyáltalában gondolni merhettem volna. Addigra azonban az én könyvem is ott állt a csodapolcán a többi komoly könyv között. S a katonai, illetve a biztonsági távközlésben egy-egy hozzám kötődő fedőnév bizonyította, hogy az alkotások is megvannak. De a nem túl bonyolult továbblépésre vonatkozó kérdésre akkor is kategorikus nemet válaszoltam; s az a pár ember, aki ebbe be volt avatva egyetértett velem; az ő és az én súlycsoportom nem lehetett átmenetileg sem azonos.”…“Szerintem szigorúan szakmai szempontból, amikor Kari bácsi elvállalta az Elméleti villamosság tanszék létrehozását, akkor a lezáródó utak megkerülésére megduplázta magát. Keresett egy olyan mérnöki területet, amelyik folytonosan átvezet a villamos gépek ismert világából az atomfizika irányába. A könyvekben, a rajzokon kiváltképpen tetten érhető az a megbecsülés, ahogy az erősáramú gyökerekhez ragaszkodott. Nyilvánvaló motivációt adhatott a már sajátjának tekintett mikrohullámú apparátus is, a radar világgal való kapcsolatok miatt. Ezt az irányt azonban egy különösen erős hazai mikrohullámú iskola már szintén lezárta. Szinte útjába estek a Maxwell-egyenletek, amiről mi már, éppen tőle tudjuk, hogy azokat „a jó Isten teremtette, mindjárt a kezdet kezdetén”. Volt tehát biztos kihívás és támaszkodó; valójában Faradaytől Diracig kellett eljutnia és a későbbi Elektronfizika könyv igazolja, hogy el is jutott a kvantum-elektrodinamikáig, illetve az MHD -s kutatások azt bizonyítják, hogy ez nagyon is tudatos mérnöki fejlődés volt. Napjaink legkorszerűbb könyvei pontosan azt a nagy ívet követik, amit Kari bácsi öt nagy könyve egységbe fog. Az idő őt igazolta; amikor a szakmai konkurencia a hatalom mögé bújva az atomfizikánál beszorította, akkor mindnyájunk szerencséjére át tudott települni az elektromágneses térelméletre, s mindez természetesen visszahatott a hazai atomfizikára is. Az már a sors iróniája, hogy a méltánytalan, piti piszkálódás nem sokkal később az Elméleti villamosságtannál is megkezdődött, ami persze egy tovagyűrűző stagnáláshoz vezetett a villamosmérnöki oktatás egész vonalán. Ennek alig volt köze a politikai hatalomhoz, hiszen valójában nem volt ügy, csak irigy és gyenge adminisztrátorok, akik összekapaszkodva a párt mögé bújtak személyes lemaradásuk korrigálására és nem reális ambícióik időszakos kiélésére. A kemény magokhoz mindkét esetben csak néhány ember tartozott; nyilván a hatalmi kapcsolatok segítségével mindenkit terrorizálni, vagy legalább is pacifikálni lehetett, amíg a túlsó oldalról is valaki(k) fel nem vonult(ak) hasonló fegyverekkel. Dr. Csibi Sándor és társai vezetésével később pontosan ez történt, s talán elsősorban neki(k) is köszönhető a humán áttörés későbbi diadalmas korszaka A fizika kultúrtörténete előadásaival és könyveivel”
Mérey Ágnes: “Munkásságának első 20 évében az Elméleti Villamosságtan Tanszéken mellette dolgoztam.”…”Tanszék életet Mérey Ági belülről látta. A Prof titkárság vezetője, később a tanszék adjunktusa volt. Erről az időszakról emlékei: “1951-ben egy szép napon már készen állt az Elméleti Villamosságtan Tanszék, és már itt ünnepeltük a Kossuth-díjat. Nagy napok voltak, hisz a KFKI is felkérte kutatómunkára. Gyűltek a fiatal végzett villamosmérnökök, egyik tehetségesebb volt, mint a másik. A Prof ebben az időszakban megosztotta magát a tanszék és Csillebérc között. Lelkesedése, munkabírása szinte határtalan volt. Emellett írta könyveit és még családjával is foglalkozott. Az akkori tanszék minden tagja kitüntetettnek érezhette magát, hogy mellette dolgozhatott. Az Atomfizikai osztályra a kutatásra predesztinált végzett hallgatóit vitte. Sok közös munkát tervezett és oldott meg együtt a két intézmény. Erről tudós neveltjei megemlékeztek (Híradástechnika 2002/4. szám)….Miután a politika eleinte nem hatolt be a tanszékre, és minden improduktív munkát távol tartott munkatársaitól, aránylag békés légkörben tudott mindenki dolgozni. “… “Közös a gyászunk, és barátaim megértik, hogy visszaemlékezésem eltér a szokványostól, hisz felesége ikertestvérem, és mint ilyen, a professzor különleges barátságát élveztem. Azok a barátaim és nem barátaim, akik az 50-es, 60-as években átérezték és megrendültek egy tiszta és becsületes, akkor már világhírű pedagógus tanár megalázásán, kirekesztésén most elgondolkozhatnak és emlékezhetnek előadásaira, hogy izzott körülötte a levegő, felejthetetlen volt, ahogy közel hozta és érthetővé tette a legelvontabb természeti jelenségek bonyolult felépítést. Amikor a Maxwell-egyenletek fizikai értelmezéséhez ért, engem olyan esztétikai gyönyörűség árasztott el, mint Bach és Mozart muzsikájánál. A „nem barátaimnak” biztosan nem adatott meg ez a gyönyörűség, mert különben nem igyekeztek volna háttérbe szorítani, és megvonni a hallgatóktól a lehetőséget, hogy előadásit élvezve bővüljön világképük.”
Lajtha György: “A fiatalok körében nemcsak tudásával, széles szakmai ismereteivel szerzett elismerést, hanem fizikai erejét is megcsodáltuk. Először akkor döbbentünk meg, amikor egy új, nagy teljesítményű jelgenerátort kapott a Fizikai Intézet. A szállítok nehéznek tartották, ezért a gépet a lépcsőházban a legelső lépcső elé elhelyezték, mondván, hogy akinek kell és használja, az vigye a helyére. A végleges helye pedig az épület második emeletén volt. Mi demonstrátorok elképzelhetetlennek tartottuk, hogy ez a generátor valaha is feljut a helyére. Amikor Simonyi látta tanácstalanságunkat, megfogta a gép tengelyét, amelyiket a súly nagyobbik része terhelte, az után mondta nekünk, hogy igyekezzünk hárman a könnyebbik felét megfogni, és felemelni. Nagy keservesen sikerült. Nyögtünk, izzadtunk, de nem mertük letenni, mert Simonyi egyedül, lépcsőn hátrafelé menve simán felérkezett a masinával. Amikor izzadtunk és csodáltuk, azt mondta, hogy ez nem véletlen, hiszen ő minden nyáron mezőgazdasági munkát végez. A kaszálás során az ember megerősödik és ahhoz képest minden fizikai munka már könnyűnek tűnik. Ettől kezdve már nemcsak szellemi képességeit tiszteltük.”
Csurgay Árpád István: “Folyamatosan dolgozhattam az Elméleti villamosságtan új kiadásain, és 1962-től félállású tanársegédként hivatalosan is visszakapcsolódhattam a tanszék munkájába. A trilógiában az elektromágneses hullámok és a később „kitekintés”-nek nevezett fejezetekben működtem közre, és nagy örömömre a későbbi angol (1964) és német (1966) kiadásokba már bekerülhettek javaslataim.” …”1958-ban Ildikó is villamosmérnök hallgató lett – Simonyi Kari, mint a menyasszonyomat ismerte meg – 1960/61-ben már ő is a Simonyi tárgyakat hallgatta, és végzése után,1964-től „fő-félállású” tanársegédként kapcsolódott be a tanszéki közösségbe.
1966-67-ben posztdoktori ösztöndíjjal nagyszerű körülmények között New Yorkban dolgozhattam. 1967. március 16-án Simonyi Károlytól a következő levelet kaptam:
„Kedves Árpád!
Leveledet megkaptam és köszönöm. Az élet a Tanszéken a megszokott mederben folyik. Örvendetes, hogy lassan megszületnek az első szerény, de kifelé demonstrálható eredmények: Csaba ledoktorált, Gyuszi , Zombory Laci is a legjobb úton van hozzá. Ildikóval tartjuk a kapcsolatot. Csodáljuk hősiességét, amellyel úgy látszik, eredményesen fejezi be nagy vállalását. A kutatócsoportban készítjük már a helyet számára. Neked további sok sikert, jó egészséget kívánok és remélem, félidőben idehaza látni foglak.
Budapest, 1967. III. 16.
Szeretettel ölellek,
Károly”
Ferenczné Árkos Ilona: “1963 szeptemberétől kezdve voltam Simonyi professzor úr munkatársa a Budapesti Műszaki Egyetem Elméleti Villamosságtan Tanszékén, de kedves barátnőm, Mérey Ági révén, aki a tanszéken mellette dolgozott, korábban is, később is kapcsolatban voltam vele. Az alábbiakban néhány felelevenített emlékemet írom meg. Magunk között csak A Prof néven emlegettük, és soha, senki más ezt az elnevezést nem kapta meg. Szerettük, tiszteltük és becsültük. Szerettük az emberségéért, a humoráért, tiszteltük a tisztességéért, a rendkívüli tudásáért és becsültük a széles látókörű világlátásáért. Igényes főnök volt, az oktatóktól megkövetelte az alapos felkészülést, mindnyájunktól az adott szó megtartását, a pontosságot, s mindebben mindenekelőtt maga mutatott példát, és mindig segítő, támogató, baráti volt. Emberségességet emlegettem, aminek sokszor váratlan és rendkívüli nevelő hatása volt. Hogy csak egy történetet említsek: Nem szeretett katalógust tartani, tudta, hogy ő maga is, a tárgya is vonzza a hallgatóságot, nézete szerint régen rossz, ha egy előadást kényszerből hallgatnak a diákok. Egy alkalommal – kénytelen volt, minthogy erre egyetemi utasítás jött – meg kellett tartania a katalógust az előadásán. Nem nagyon titkolta, hogy már csak a hallgatósággal fennálló kapcsolatai miatt sincs igazán ínyére az ilyesmi, de végrehajtotta. Lebonyolódott minden különösebb probléma nélkül. Az előadás befejeztével behozta a „termést”, mi nekiálltunk feldolgozni, ő pedig szobájában kis pihenőt tartott, mielőtt további tennivalóihoz hozzákezdett volna. Ám a titkárnő benyitott hozzá, jelentve, hogy egy hallgatónő keresi. Fáradjon be, invitálta szobájába a fiatal hölgyet, aki elnézését kérte, hogy ezen az óráján nem tudott részt venni, de sajnálatos módon az őt szponzoráló céghez kellett kimennie az ösztöndíja ügyében... Arra számíthatott, hogy ezzel a szankció alól mentesül ugyan, de legalább egy kis ejnye-ejnye, vagy jó tanács, hogy máskor szervezze ügyesebben a tennivalóit stb. azért következik. A Prof azonban teljesen természetesen, megértő bólintással elfogadta a mentegetődzést, mindössze annyit mondott, hogy rendben, majd kedvesen elbocsátotta a leányt. Lassan befejeztük a jelenlétek dokumentálását, amikor a titkárnő ismét jelentkezett: itt van az előbbi látogató erősen felindult állapotban, sír, és szeretne bejönni. A Prof természetesen fogadta, s ekkor a leány zokogva, a sírástól alig érthetően kérte bocsánatát, mert ő moziban volt, nem az ösztöndíja után szaladgált, és professzor úr olyan, de olyan jó volt hozzá, és ő ezt nem érdemelte meg, nagyon szégyelli magát, ebből tanult és soha többé ilyet nem fog tenni”... “Kitűnő humora volt, mindig ötletes, csattanóban és filozofikus tartalomban gazdag. Szinte minden szituációhoz hozzá tudott fűzni valami ötletet, vagy egy erre emlékeztető anekdotát, amivel mélyebben megvilágította a dolgok belső összefüggéseit, és tele volt finom, olykor némi kritikát is tartalmazó derűvel. Csendes, finom mosolyával adta elő, s én örökké sajnálni fogom, hogy ezeket melegében nem írtam le, kisebb kötetet kitenne. Általában úgy kezdődtek, hogy „erről eszembe jut, hogy amikor...” Egy ilyen történet „jutott eszébe” például annak kapcsán, hogy a tanteremben, ahol az adott félévben az előadásait tartotta, szokatlanul nagy erőt igényelt a táblák fel-le mozgatása (táblamozgató motor ekkor még nem volt. Talán ma már van...). Ez a tanterem történetesen a Fizika Tanszék szomszédságában volt. Az „eszébe jutott" történet Edisonról szólt, az ismert és nagynevű feltalálóról, akinek a kertkapuja olyan erősen szorult, hogy látogatói szóvá is tették: miként lehet, hogy Ön, aki annyi jeles gyakorlati dologra talált megoldást, ezt az egyszerű kapu nyitást-zárást nem oldotta meg? Edison válasza elég egyszerű volt: „az a helyzet – mondotta Edison –, hogy ez a kapu minden mozgatásakor egy szivattyút működtet, s a szivattyú által gyűjtött vízből locsoljuk a kertünket...” „Csak az a kérdés – folytatta mosolyogva a Prof –, hogy vajon a szomszédos Fizika Tanszék ugyan mire hasznosítja az itt oktató kollégák izomerejét…”
Ferencz Csaba: “Nemcsak a feleségemnek – Árkos Ilonának – de nekem is egyedül ő, Simonyi Károly „a Prof”. Azóta is, hogy megismertem. Annak idején azért jelentkeztem a Műegyetem Villamosmérnöki Karára, mert űrkutatni szerettem volna.” …” 1959 tavaszán egy Békéscsaba–Mezőberény vonatozás közben egy középkorú férfi azt tanácsolta a vonaton, hogyha űrkutatni akarok, akkor ahhoz elektronfizikát is kell tanulnom, azt meg csak a BME-n lehet. Ma sem tudom, ki volt. Igy lettem villamosmérnök hallgató még abban az évben a BME-n. Azután a harmadik év elején, 1961 szeptemberében elkezdtem Villamosságtant és Elektronfizikát tanulni, és megcsináltuk néhányan diákok az ország első komplex űrkutató csoportját, a BME Rakétatechnikai Tudományos Diákkörét. Ekkor találkoztam „a Prof”-fal. Ugyanis ő tanitotta mind a Villamosságtant, mind az Elektronfizikát. (Tényleg kell mindkettő az űrkutatáshoz.) Az az ember tanította – elképesztő pedagógiai készséggel, élvezetesen, annyira, hogy szinte láttuk magunk előtt a terjedő jeleket, a mozgó elektronokat –, aki a világ űrtevékenysége megindulásához a Bay Zoltán féle Holdradar kísérlet egyik vezetőkutatójaként alapvetően hozzájárult. Azt hiszem, nemcsak láttatni tudta, amit elmondott, hanem maga is látta, s azért tudta oly világosan elmondani.”…”Pár év múlva, mikor már tanársegéd lehettem mellette, megkerestek, hogy beszéljek egy elemi iskolában a gyerekeknek az űrkutatásról, meg annak szakmai alapjairól. Mivel ez óraütközéssel járt volna, bementem elkérni magam a Proftól, s kérni, hogy állítson valakit arra az órára helyettem. Elengedett, mint ilyen esetben mindig tette. De panaszkodtam, hogy hogyan magyarázom majd el elemista gyerekeknek e modern tudomány alapjait. Rám nézett, és mosolyogva ekképpen igazított el: „Csabikám. Aki nem tudja elmondani azt, amit csinál, egy másodikos kisdiáknak, az maga sem érti azt.” Kissé boldogtalannak éreztem magam. Azután átgondoltam. Ma meg már a saját tapasztalataim alapján is tudom, hogy tökéletesen igaza volt. Azóta is igyekszem e kritériumnak megfelelni. Mivel harmadéves korunk óta néhányan űrkutatással foglalkoztunk, magam ma is azt csinálom – a Profot idézve: „Csabikám. Olyan makacsul kitartó, mint egy buldog”. Sok, akkor általában furcsának tűnő kéréssel álltunk elő. A Prof, meg még Kozma László, Istvánffy Edvin és Barta István professzor urak, nekünk az általános reakciók fényében meglepőnek tűnő módon mindig segítették a munkánkat. Amikor 1964-ben az Elméleti Villamosságtan Tanszékre kerültem a Profhoz tanársegédnek, bementem hozzá, hogy kellene egy labor – nem három csavar, hanem egy labor – az űrkutatáshoz. Nem dobott ki, mégcsak meglepetést sem mutatott, hanem megengedte, hogy a Tanszék akkor plazmaáramlások vizsgálatára használt laboratóriumi részét mi regulárisan űrkutatásra használjuk. Itt készültek el az első hazai űrelektronikai egységek, az első földi rádiós műholdkövető állomás előerősitői, meg a nagy földi rádióadó, a vevő és adó-antennák elemei. De itt készültek el a kísérleti rakétahajtóművek is, és az üzemanyaguk is. Szóval kedvünkre dolgozhattunk a napi munkánk után, ingyen, s ezt nagy örömmel tettük. Igy azután a Prof nemcsak a Bay-féle Holdradar kísérlettel, de a mai magyar űrkutatást-űrtevékenységet végzők önképző létrejöttének hathatós támogatásával is alapvetően hozzájárult hazánk nemzetközileg elismert űrtevékenységének megszületéséhez. Mivel minden jótett elnyeri méltó büntetését – szokta mondani –, amikor minket 1968–69-ben a kádári bolsevik diktatúra „mederbe terelt” – megtiltották a rakétatechnikával foglalkozást, csak az Interkozmosz keretében lehetett ezután bármit is csinálni jó ideig – a Profnak is felrótták, hogy effajta szabálytalanságokat eltűrt, sőt támogatott. Dehát ez csak egy tétel volt a kommunista diktatúra és primitív képviselőinek a Prof ellen indított átfogó támadásában”…”1965 kora őszén beállított egy honvédtiszt a Prof szobájába és jelentett: „Professzor elvtárs! Meghoztuk az ágyút.” (Akkoriban mindenki elvtárs volt. Az is, aki nem volt elvtárs.) Szegény Prof! Egy pillanatra megfordult vele a világ. Azt hitte, hogy rosszul hall. De azután, látva hogy a honvédtiszt komolyan gondolja, és nyugodtan áll, eszébe jutott, hogyha ez komoly, akkor ekkora marhaság ügyében csak egy embert kereshet. Azonnal hivatott. „Csabikám!?.” Mondtam, hogy nagyon örülök, hogy végre megérkezett a légvédelmi ágyútalp a forgatószerelvénnyel. Mert ezt kértük a Honvédségtől, s egy selejtezendő ágyútalpat ide is adtak nekünk. Erre építettük rá az első nagy műholdkövető antennát. Vittem a tisztet a szobából. A Prof is, meg én is azt hittük, ezzel minden rendben lezárult. Egyrészt le is. Hiszen a Magyar Honvédség még a bolsevik diktatúra alatt is megmaradt tisztességes magyar honvédségnek, amint az 1956-ban a forradalomban ki is derült, egy-két kivételtől eltekintve. Segítettek ezzel is, meg más eszközökkel is a kísérleteinkhez. De „az ágyú” története folytatódott. Ugyanis a nagyobbik fia – Charles Simonyi – miközben két-két gimnáziumi osztályt összevonva egy-egy év alatt végzett el, be akart kapcsolódni a mi űrkutató munkánkba. Zsák a foltját, ennek senki sem látta akadályát. Az ágyútalpra meg ráterveztük és ráraktuk az antenna állványát, meg a mozgató és hordszerelvényt. Jó nagy volt, acélból. A BME központi épülete udvarán állt a készülő szerkezet.”…” A tanári menza meg a központi épületben volt. Az egyik alkalommal a Prof, a felesége és a sógornője, meg a leendő feleségem jöttek visszafele a menzáról, s a Prof felesége felkiáltott némi kétségbeeséssel a hangjában: „Nézd Kari! Az a mi fiunk!” A Prof is felnézett, s nem kis elképedést láttam az arcán. Ugyanis a fia is, meg én is egy-egy magasabb kettőslétra hegyén álltunk és míniummal festettük az antenna hordszerelvényt. Hát csak nem rozsdásodhat meg... Azután, elfogadva az ifjúság dolgait, végül továbbmentek. Mi meg festettünk. Végül elkészült az antenna. De addig is, amíg speciális útvonalengedéllyel majd felvisszük a Ferenc-hegyre, ahol azután addig működött, míg azt is szét nem verették, valahova állítani kellett. Mivel nagyocska volt – ilyen ezeknek a szerkezeteknek természete –, csak a központi épület udvarán fért el. De csak úgy mertük magára hagyni, hogy az uralkodó szélirányhoz igazodva annak hátat fordítva állítottuk le. Ezért, s nem másért, az akkor az udvaron a volt szovjet hősi emlékmű elé állítottuk, s az antennák az emlékmű felé „néztek”. A Villamoskar akkori vezetője azonnal felismerte, hogy ez a szovjet hősök emlékének szándékos meggyalázása. Fel is jelentett bennünket ezért. Meg a Prof ellen is újabb vád született, mivel ezt a „fasiszta, szovjetellenes” akciót támogatta. Ez is újabb rossz pont volt a Profnak, s pár év múlva a tanszékét is elvették”… “Talán megértik, hogy ez a szeretetre méltó, lángeszű mérnök miért lett oly zárkózott, visszavonult. Aztán el kellett hagynom a BME-t, s nappali hallgatókat 1990-ig egyáltalán nem taníthattam. Megbízhatatlan voltam.” …” A feleségemet is nála, a tanszéken ismertem meg. Azt hiszem sem ő, sem más nem gondolta, hogy mi lesz abból, hogy a Villamosságtan tankönyv következő kiadása nyomdai korrektúráját 1964 nyarán gyorsan el kellett késziteni. Árkos Ilonára és rám bízta, tudva hogy júliusban nem megyünk szabadságra. Megcsináltuk.” … “Amikor hozzá kerültem megkérdezte: „Csabikám. Mit szeretne csinálni?” Akkor az előmágnesezett plazma áramlásával foglalkoztam, ami jól jön az űrkutatásban, hiszen a világűrt jellemzően előmágnesezett plazma tölti ki. Őt a továbbiak érdekelték. Mondtam, hogy meg akarom oldani a műhold és a Föld között az inhomogén (és persze mozgó) közegben az elektormágneses hullámok (rádiójelek, fény) terjedésének leírását. Elgondolkozott, s azt mondta, hogy az nem egyszerű, talán egyszerűbbet kellene választani. Kötöttem az ebet a karóhoz. Tudomásul vette, hogy a buldog szokása szerint makacs. Teltek az évek. Amikor megszületett a Hullámtan könyvem, bár a keresett megoldás még nem volt benne, örült annak, hogy az ő Elméleti Villamosságtan könyvéhez a kapcsolódás még az első két fejezet felépítésével, ábráival is nyilvánvaló. Azután végül megszületett az annak idején kitűzött feladat megoldása. (Ma ez az egyik lépéselőnyünk az igen éles nemzetközi szakmai versenyben.) Hívni akartam, hogy mennék, mert végre megvan, s megmutatnám. – Tudom. Örült volna neki. – De közben jött a hír... S már csak az emlékének szentelt Híradástechnika emlékszámába írhattam meg úgy, mintha neki mondanám…”
Henk Tamás: “Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az utolsó olyan évfolyamba jártam, amelyikben még mindhárom tantárgyat, a Villamosságtan, az Elméleti villamosságtan és az Elektronfizika tárgyakat a Simonyi Károly professzor úrtól tanulhattam. Nagy hatást tett rám oktatási szemlélete, ahogyan a klasszikus elektrodinamika témakörét:
- először a „kísérleti fizika” módszertanával szemléletessé tette a „Villamosságtan” tantárgy keretében (induktív oktatási módszer), majd
- másodszor az „elméleti fizika” módszertanával tárgyalta, axiomatikus szemlélet alapján az „Elméleti villamosságtan” tantárgy keretében (deduktív oktatási módszer).
Ezt a tanítási módszertant mindkét tantárgy elején el is magyarázta élvezetes előadásaiban. Ezáltal mélyen megalapozta bennem azt az oktatási szemléletet, amelyet ma mai napig követendőnek tartok az egyetemi oktatásban: az első lépés a szemlélet kialakítása, a második lépés az egységes elméleti tárgyalás. A hallgatókat ezzel az oktatási szemlélettel lehet motiválni, igen nehéz témakör tanítása során is. Ez az oktatási szemlélet akár egyetlen tantárgy keretében is megvalósítható. Az indukció-dedukció oktatási módszertanát a megállapodott és axiomatikusan felépíthető tudományokra lehet ilyen tisztán alkalmazni. De lehet üzenete Simonyi Károly professzor oktatási módszertanának a napról-napra fejlődő technológiát alkalmazó mérnöki tudományok világában is: először alakítsunk ki a hallgatókban szemléletet a gyakorlathoz közelebb álló problémák és megoldások bemutatásával, ezután terheljük meg őket a problémakört alátámasztó elméleti diszciplínával. Simonyi Károly az induktív és deduktív oktatási szemléletmódot minden elektrodinamikával foglalkozó könyvének elején bemutatja. A figyelem fenntartása és összefüggések bemutatása érdekében a Prof rendszeres és szoros kapcsolatot tartott fenn más tantárgyak oktatóival:
- az elektrodinamika tárgyalását megalapozó matematika és fizika tantárgyak előadóival, mind az előtanulmányok szakmai tartalmának egyeztetése céljából, mind e tantárgyakban kiemelkedő hallgatók megismerése céljából;
- az elektrodinamikát alkalmazó szakmai tantárgyak (pl. Lineáris hálózatok) előadóival, részben a tantárgyak szakmai tartalmának egyeztetése céljából, részben pedig az általa megismert kiemelkedő hallgatók tehetséggondozásának folytatása céljából.
Könnyedén hivatkozott előadásain előre és hátra a tananyag-láncolatban. Ezen túlmenően, rendszeresen tett fel kérdéseket 250 hallgatónak tartott előadásain, akár a korábban tanultakhoz kapcsolódóan is. Feltett kérdései nyomán egy-két jelentkező hallgató mindig akadt, akiknek aztán rendre megkérdezte a nevét. Egyrészt, így rögtön megismerte a legaktívabb hallgatókat. Másrészt, érdekelte, hogy felbukkannak-e azok a hallgatók, akiket pl. a matematikát előadó professzor kiemelkedő hallgatóként tartott számon. A legjobb hallgatókat könyveinek idegen nyelvű kiadásaival ajándékozta meg, és a szóbeli vizsgán személyesen vizsgáztatta. Az ilyen szóbeli vizsga könyörtelenül részletes volt, de szinte mindig jelessel végződött. A mai napig emlékszem, hogy milyen kérdéseket kaptam az „Elméleti Villamosságtan” szigorlaton. Simonyi professzor Úrtól tanultakat alkalmazom egyetemi oktatói praxisomban. “
Amikor diákként megérkeztünk az Egyetemre, az előttünk járó évfolyamok már jó előre jelezték: „oda menjetek”, „a Simonyi előadásra kell járni”.
Először az előadások hangulatát szeretném visszaidézni. Simonyi professzor úr az előadások alatt bevonta a diákságot a munkába. Elvárta tőlünk, hogy aktívak legyünk, kérdéseket tett fel, ellenőrizte azt, hogy megértettük-e az előadás alapvető mondanivalóját. Az évfolyam egy része szívesen vett részt ebben a „társasjátékban”. Ma is emlékszem azokra a kollégákra – talán minden nevet fel tudnék még mindig sorolni –, akik a professzor úr által feltett kérdésekre általában válaszolni akartak. A jelentkezéskor majdnem kiestünk a padból, úgy kívántuk néhányan elsőként megkapni a válaszadás jogát. Simonyi professzor úr fel tudta kelteni az érdeklődésünket, büszkék voltunk, ha éreztük, hogy elismer bennünket. Máig is emlékszem néhány tipikus kérdésre, például a divergencia és a rotáció fogalmával kapcsolatban. Később gondolkoztam arról, hogy mi is lehetett az ő varázslatos előadásainak a titka? Négy dolgot mondtam el magamban:
•Az első ok az volt, hogy éreztük és tudtuk: Simonyi professzor úr rendkívüli gondossággal készült az előadásaira. Precízen felépítette mondanivalóját, átgondolta az összes részletet. Biztonsági okokból volt „puskája” is, de azt csak a legritkább esetben használta.
•A második ok, hogy képes volt a nagyon bonyolult fogalmakat plauzibilissé tenni. Ez azt jelenti, hogy a magas színvonalú elméleti magyarázatok mellett hasonlatokkal és szándékos leegyszerűsítésekkel is illusztrálta mondanivalóját. Arra törekedett, hogy az összetett fizikai jelenségeket fogalmi szinten is megérttesse velünk. Könnyen áttekinthető képeket próbált a fejünkbe ültetni, segítve ezzel a nagyon bonyolult dolgok megértését.
•A harmadik ok az volt, hogy érezni lehetett: a nekünk elmondott anyag mögött még igen sok háttértudás rejlik, és ő, mint varázslatokra is képes mester, éppen csak annyit mond el, amennyi az aktuális anyag átadásához szükséges. Tudtuk, a hallottak mögött nagyon-nagyon mélyek az alapok, szinte bármit kérdezhetnénk, megkapnánk a pontos választ. Biztosan mindenki ismeri azt az effektust, amikor egy színészt megkérnek arra, hogy játssza el egy professzor szerepét a színpadon. Még a legjobb színész esetében is biztosan felismerhető, hogy csak színpadi előadásról van szó. Hiányzik ugyanis az a háttér, ami egy igazi professzor esetében elengedhetetlenül szükséges: a mélyen megalapozott széles körű szakmai ismeret. Ennek hiánya az elmondott mondatok mögött mindig felismerhető. Sajnos igaz ez azokra az oktatókra is, akik mindössze annyit tudnak, amennyit elmondanak az órákon. Mi éreztük, hogy amit Simonyi professzor úrtól hallottunk, az óriási tudásháttérre épül.
•Negyedik okként azt említem, hogy érezni lehetet: Simonyi professzo úr nagyon tisztelte és becsülte a hallgatókat és általában az embereket is.”
Pap László egyik vizsgája tapasztalatát megosztotta írásában: “Valószínűleg meg akarta mutatni: Fiatal barátom, a világ ismeretanyaga sokkal bővebb annál, amit te tudsz. Ne légy annyira biztos a dolgodban! Légy alázatosabb, tiszteld a tudomány végtelen bonyolultságát!”…” Szakmai kapcsolatainkról annyit, Simonyi professzor úr már hallgató koromban bevont a tanszék kutatómunkájába: egyrészt, egy ionrakéta kísérletet végeztem a központi épületben, másrészt javasolta, hogy ismerkedjek meg a magneto-hidrodinamika témájával is.”… “Érdeklődött a magánéletem iránt is. Tagja voltam az Egyetem színjátszó körének, a Szkéné együttesnek, és ez rendkívül érdekelte őt. Kérdezte, mi történt velünk, hol léptünk fel, mit csináltunk? Láthatóan különös figyelemmel követte mindazt, ami a szakmán kívül a kultúra területén történt. Éreztem, hogy nagyra tartja azt, ha valaki a szűken vett szakmán kívül más területeken is kipróbálja a képességeit. Harmadéves koromban felkért demonstrátornak az Elméleti Villamosságtan Tanszékre. Erre máig is nagyon büszke vagyok. Egy emlékezetes dolog történt velem, mikor a levelező szakon tartottam gyakorlatot. Simonyi professzor úr eljött az órámra, leült az utolsó sorban és meghallgatta milyen órát tartok. Az óra után, miközben együtt mentünk vissza a tanszékre, finoman elemezte a hibáimat, tanácsokat adott, mit kellene még csiszolnom, segített egyfajta oktatói stílus kialakításában.”
Radnai Gyula: “Széles körben terjedt el akkoriban a következõ pesti vicc is: „Simonyi, aki már egyetemista korában tudott egy csomó idegen nyelven, a második világháború kitörésekor elkezdett oroszul tanulni. A háború végére, mire bejöttek az oroszok, már folyékonyan tudott beszélgetni velük – itt a viccmesélõ megállt, kicsit elgondolkodott, majd így folytatta: Állítólag Simonyi most kínaiul tanul…”… “Képet kaphatunk szakmai-pedagógiai tehetségérõl, ha megnézzük az általa írt egyetemi tankönyveket. Elméleti villamosságtan c. könyve elõször 1952-ben jelent meg. Pontosan kitûzte maga elé a célt, a tervet kidolgozta, azután megvalósította. A Villamosságtan két másik könyvének egyesítésébõl született meg. A mintegy 700 oldalas mû elõszavában 1964-ben megírta, hogy ezt a könyvet melyik három másik fogja követni. És lõn világosság: az Elektronfizika (több mint 500 oldalon) 1965-ben, az Elméleti villamosságtan 5. kiadása (több mint 700 oldalon) 1966-ban, az Elméleti villamosságtan példatár (társszerzõkkel, több mint 800 oldalon) ugyancsak 1967-ben jelent meg. Számos kiadást megértek e könyvek, több idegen nyelvre lefordították õket. Legnagyobb sikere az Elméleti villamosságtannak volt. Valamennyi tisztán szakmai könyv, felesleges kitérõk nélkül, az érthetõség megkövetelte részletességgel. Elképesztõ alkotói termékenység és szakmai megbízhatóság árad belõlük. A mûegyetemi professzor tudta, hogy a tananyag érthetõ tárgyalását mennyire segíti a szemléletesség, ezért könyveiben rengeteg tanulságos ábrát közölt. Késõbb, fizikatanár szakos hallgatóknak tartott egyetemi és fõiskolai elektrodinamika elõadásaimon számos ábrát magam is felhasználtam a Simonyi-könyvekbõl. S persze nemcsak ábrákat, hanem gondolatmeneteket is.”
Mihálka Szabolcs: „Mint villamosmérnök hallgató – családi felmenőim pedagógusok voltak, így ez is hozzájárult ahhoz –, vonzó volt számomra, hogy az akkor induló mérnöktanári szakra is jelentkezhetek. Ez azt jelentette, hogy a BME Villamosmérnöki Karán, a Híradástechnikai szakon villamosmérnöki diploma mellé mérnöktanári diplomát is szerezhetek. A képzés célja az volt, hogy a végzett mérnökök pedagógusi pályára is mehessenek, és alkalmasak legyenek a tudományos és technológiai ismeretek átadására a következő generációk számára.
Simonyi Károly professzor kíváncsi volt arra, kik vesznek részt a párhuzamos képzésben, így minket az a megtiszteltetés ért, hogy a professzor úr személyesen szigorlatoztatott. Vizsgáztatási módszere teljes mértékben eltért a hagyományos, szorongást kiváltó vizsgáztatási formától: a heurisztikus pedagógia alapelveit alkalmazta. Ez a módszer nem csupán az ismeretek számonkérésére szolgált, hanem a kreatív gondolkodás és az alkotó együttműködés gyakorlására is.
Hatfős csoportokban vizsgáztunk, ami csökkentette az egyéni szorongást, és támogató, kollegiális légkört teremtett. A csoportos forma lehetőséget adott arra, hogy ne elszigetelten teljesítsünk, hanem egymást is inspiráljuk. A vizsga elején szabadon választhattunk egy tételt, amely lehetőséget adott arra, hogy saját érdeklődési körünknek és erősségeinknek megfelelően mutassuk meg tudásunkat. Ez nemcsak a vizsgadrukk oldását segítette, hanem önbizalmat is épített. A húzott tételek feldolgozásakor a hangsúly a közös gondolkodáson volt. A professzor kérdéseket tett fel, amelyek gondolatébresztő módon ösztönöztek minket a problémák mélyebb megértésére. A kérdés-válasz-kérdés láncolata interaktív és kreatív folyamatot eredményezett, amely a hagyományos, egyoldalú vizsgázás helyett a közös gondolkodást is elősegítette. A vizsgázók így sorra „előadókká” váltak a tételek kifejtése során, amelybe a többiek is aktívan bekapcsolódhattak. A professzor úr olyan beszélgetést alakított ki, amelyben az interakció során nemcsak az egyéni teljesítményt, hanem a csoportos együttműködést is értékelte. A vizsga végén az értékelés is egyedülálló volt: az egyéni teljesítményeket a professzor közösen értékelte a csoporttal. A jegyeket először a legjobbak kapták meg, majd a további résztvevők teljesítményének méltányos értékelése következett. Ez a megközelítés biztosította, hogy mindenki érezze saját erősségeit és fejlődési lehetőségeit. A módszer mögött az az alapelv állt, hogy pedagógiai példaként szolgáljon a jövő mérnökeinek és tanárainak. A professzor elkötelezettsége a tantárgy iránt, valamint tanítványai iránti tisztelete azt az érzést keltette bennünk, hogy munkánk értékes, és mi is a tudományterület fontos részévé válunk. Ez a szigorlat nemcsak egy vizsga volt, hanem egy életre szóló élmény is, amely egyaránt formálta mérnöki és pedagógiai szemléletünket.”
Simonyi Ernő: “A gimnázium vége felé (1963-ban) megnyíltak az egyetemek kapui – gyakorlatilag minden felkészült várakozó előtt. Később a Villamosmérnöki Karon ezekből a várakozókból verbuválódott az egyik legerősebb évfolyam, amelyik végül is 1968-ban végzett. Viszont ez a nyitás a felvételinél rettenetes versenyhelyzetet teremtett, amihez a Rákóczi sem volt elég felkészült. Így azután Kari bácsi, aki ezt a tényt jó előre felmérte, praktikusan kézen fogva elvitt dr. Mihály Katalinhoz (Atomfizika Tanszék, BME), akinek az előkészítőin azután a későbbi évfolyamtársaimmal többet tanultam, mint az előző négy évben az elit gimnáziumban. S persze, ez az ugrásszerű képzés visszafelé, a gimnáziumban is rögtön meglátszott. Első félévben a Villamosmérnöki Karon a tíz jeles osztályzat mellé két elégségest kapni – ez azért nem tipikus. Pedig műszaki rajzból éppen ez történt velem. Úgy láttam, hogy a fiatal tanár a kettes gyakorlati jegy mellé fapofával bevéste a szóbeli vizsga elégségesét is. Pontosabban előtte még megkérdezte, hogy „nem kíván-e eljönni, javítani, mert a tudása megvolt ehhez, de ilyen pocsék rajzok mellett, most nem tudtam jobbat adni”. „Persze, hogyne, hiszen majdnem 3 hétig csak ezt tanultam” – egyeztem bele, de a Szabadság híd közepén rossz érzés fogott el és megnéztem az indexemet, amibe (először és utoljára) egy jó nagy elégtelen éktelenkedett. Otthon a rossz tanuló szövegével előadtam a történteket és rögtön kiderült, hogy ezzel az akkor havi 150 forintos ösztöndíj is ugrott. A visszacsinálás engedélyezésének kérése előtt Kari bácsi viszont nekem szögezte a különös kérdést (pedig látta az indexet a jelesekkel), „de úgye Ernőkém, ez biztosan így volt?”. Hihetetlen volt ugyan, de tényleg úgy volt, s néhány nap múlva Sváb professzor személyesen javította vissza a megdolgozott elégségesre a jegyemet. Ebben az időben már Villamosságtant is hallgattunk Kari bácsinál. Kezdetben kicsit izgultam, hogy a menő évfolyamunk óráin ő jól szerepeljen. Aztán hamar megtanultam a zsúfolásig telt nagy Szerb utcai előadóterem olajos padlóján ülve, hogy a tökéletesség nála természetes, és ha hibázik, az is több lépésben elő van készítve. Hamar elért a nála közismert delejes érzés, hogy az előadáson minden tiszta és világos, mire hazamegyek azonban már az egészet nem értem. Kiderült, hogy nem kapható a pompás Villamosságtan könyv, aminek az új narancssárga kiadása éppen megjelenés előtt volt. Kari bácsi áttételesen megtudta a dolgot, és napokon belül kaptam egy már új kiadású könyvet, amiben egy kis kártyára az volt írva „Ernőkém, nem engedhetem, hogy pénzt adj a könyvemért. Csókollak, Kari bácsi”. Egy év múlva meg már szigorlatoztam Elméleti villamosságtanból Kari bácsinál az élgárdával együtt (1965). Most ő izgult, pedig én szigorlatoztam; először a vektorpotenciálokból, majd mindenből össze-vissza. „Jól van Ernőkém, lesz ez még rosszabb is, de ez most nagyon jó volt.” – mondta végül kezet fogott és megölelt a K.m.f. 59-ben. Két nap múlva családi szeánsz volt és ő pezsgővel koccintva, mindenki előtt azt mondta, hogy „mostantól tegeződünk, mert aki a szigorlatokon túl van azt már a jó Isten se menti meg attól, hogy villamosmérnök legyen belőle”. Ezt a családban is különleges helyzetet később csak nagyon ritkán használtam; a Mama két kedvencének nem volt szüksége teátrális produkciókra egymással való kapcsolatának bizonyítására.”
Veszely Gyula: “Simonyi professzor nevét már középiskolás koromban ismertem. A Soproni Főiskolán oktató rokonom mesélt legendás előadásairól. Első éves villamos szakos hallgatóként már beültem Reaktortechnika c. fakultatív órájára és alig vártam, hogy a kötelező tárgyak keretében is hallgathassam. Villamosságtant (ami főleg hálózatelméletet jelentett), Elektronfizikát és Elméleti Villamosságtant adott elő. Amikor a tanszéki hirdetőtáblán olvastam, hogy demonstrátort keresnek azonnal jelentkeztem (ekkor negyedéves voltam). Az előadásokon gyakran válaszoltam a Professzor Úr által feltett kérdésekre, így a személyes meghallgatáson ismerősként üdvözölt. Demonstrátor lettem. Gyakorlatokat vezettem és részt vettem zárthelyi dolgozatok javításában. Természetes volt, hogy végzés után, 1962-ben a tanszéken maradok. Akkoriban a hallgatói létszámok nagymértékben növekedtek, szükség volt az oktatói kar bővítésére és 1956 utórengései is csillapodtak. Nem így volt még 3 évvel korábban: egy kiváló demonstrátort, akit a Professzor Úr szeretett volna a tanszéken tartani nem vettek fel (ma ragyogó tudományos pályafutás után az akadémia tagja). Volt tehát valahonnan beleszólás, de hogy ez hogyan működött, arról nem tudok többet.
Mint gyakornok reggelenként ½ 8 tájban bent voltam a tanszéken. 8 körül a Professzor Úr is megérkezett. Abban az időben gyalog járt a Rózsadombról, végig a budai Dunaparton. Végigsétált a tanszéken, elbeszélgettünk a legfrissebb hírekről. ½ 5-5 körül szokta befejezni a munkát. Szigorúan kitöltött munkaidőt nem követelt munkatársaitól. Amint egyszer megjegyezte: “Ha otthon a “Nevelés filozófiá”-ját olvasom, akkor dolgozom vagy szórakozom?” A tanszéken töltött időben folyamatosan dolgozott: az asztalán ott volt előtte a zsebórája, ami érzésem szerint az idő kihasználására figyelmeztette. Persze, ha megbeszélni valója volt valakinek, mindig készséggel rendelkezésre állt és soha nem éreztük azt, hogy feltartjuk. A hallgatók késését is megértéssel kezelte, amint mondta: “A pontosság életkori sajátság”, ez alatt azt értette, hogy az idősebb ember már nem tud jól aludni. Az előadások hivatalos órakezdése után néhány percig az ajtóban állt, éreztetve, hogy már felkészülten vár és nem csak beesik megtartani az óráját.
Munkaideje egy részét az előadásaira való felkészülés tette ki. Azt szoktuk mondani, hogy annyi ideig készült, amennyi ideig az előadás tartott.”…”Emlékszem az Elektronfizika előadásból arra, hogy a sebességmodulációt szemléltetve lejött a katedra elé és gyorsítva-lassítva sétált szemléltetve az elektronok mozgását. … Simonyi Károly néhány mondása: „Megérteni annyi, mint megszokni” első pillanatra meglepő, aztán rájövünk, hogy mélyen igaz. „Színes krétát nem érdemes használni, mert a tábla ugyan áttekinthető lesz, de a hallgatónak nincs színese…”
A gyakorlatvezetőktől is elvárta a megfelelő felkészülést. Megkövetelte, hogy saját papírból dolgozzunk, mert az volt a véleménye, hogy a sokszorosított példatár használata a felkészületlenség benyomását kelti. Évente végiglátogatta a gyakorlatokat és a tapasztalatokat megbeszélte a delikvensekkel.
Sokat dolgozott könyvei újabb és újabb kiadásain is. Ha új anyagrészt épített be, begyűjtötte és átnézte a legfrissebb könyveket (ilyenkor az ülőgarnitúra háttámlája végig volt rakva a 20-30 kötettel).
Mint munkahelyi vezető is elsősorban példájával hatott. Minden héten volt tanszéki értekezlet (az oktatással kapcsolatos és adminisztratív teendőkről) és tanszéki szeminárium (friss tudományos eredményekről és a kutatómunkáról szóló beszámolók). Formális eszközt keveset alkalmazott. “…” Az oktatási feladatok bővülésével a híradástechnika-, műszer- és erősáramú szak előadásai elkülönültek és a Professzor Úr az ambíciók kielégítésére nagy önállóságot adott….Az egyik csoport, amelynek oktatói szinte kivétel nélkül párttagok voltak, a tanszékvezetés megszerzéséért hajszát indított ellene. A 60-as évek közepén a híradástechnika csoport tagjaival intenzívebben kezdtünk plazmafizikával foglalkozni. Ekkor folytak az áramlástechnika tanszék laboratóriumában az elektro-gázdinamikus generátor kísérletek. Sajnálatos, hogy éppen az ígéretes kutatómunka beindulása után - megunva a méltatlan támadásokat - elhagyta a tanszéket”…”Támadták a szocializmus karrierista „hívei”, pedig nála meggyőződésesebb híve kevés volt. „A leányzó nem halt meg csak aluszik” mondta a rendszerváltozás után is-hitt az igazi, tiszta szocializmus valamikori eljövetelében.”
Zombory László: ”Érettségi után a Villamosmérnöki Karra jelentkeztem. Izgatottan vártam a Villamosságtan kurzust. Felsőbb éves barátaimtól legendákat hallottam az előadásról. És megéltem azt a ritka élményt, amikor a valóság felülmúlta a legendákat. A Simonyi-előadás igazi csodáját nem csak, vagy nem elsősorban a pontos, érthető fogalmazás és a mérnöki pontosságú táblarajzok jelentették, hanem az, hogy igazi „performance” volt, művészi produkció, ami a hallgatóságot beleélésre késztette és magával ragadta…
Simonyi professzor és munkatársai tudatos „káderpolitikát” folytattak. A gyakorlatokon és a vizsgák során is keresték az érdeklődő, felkészült hallgatókat. Közülük a legjobbak a Profnál szigorlatoztak. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a tárgy második félévében a Prof feltérképezte az előadáson a különböző vizsgajegyeket szerzett hallgatók geográfiai elhelyezkedését, és érdekes tanulságokat vont le belőle). Nos, esetemben Veszely gyakorlatvezető úr és Mérey Imréné adjunktus (később minden kollegájának Ági) szemeltek ki engem, és a Prof hívott meg demonstrátornak. A tárgy és a tanszék szellemi légköre azután annyira megfogott, hogy bár végzés előtt más tanszékekről is kaptam érdeklődést, gyakornokként (akkor még volt ilyen egyetemi státus) végül is az Elméleti Villamosságtan Tanszéket választottam. Így megértettem a „titkot”: a Prof minden egyes előadására úgy készült, mintha először tartaná. A szobájában volt egy kis fekete tábla, amolyan emlékeztető. Ezt a táblát minden előadása előtt letörölte és az előadást végiggondolva valamennyi táblavázlatot, és ami több, minden bonyolult rajzot elkészített. Minden előadás előtt főpróbát tartott. Két megjegyzése ma is elevenen él bennem. Mindkettő a Maxwell-egyenletekhez kapcsolódott. Az egyik: miért éppen a Maxwell által létrehozott egyenletek lettek az elektrodinamika alapegyenletei? A válasz: mert a tapasztalat teljességében ezeket igazolta, és prediktív erejük már akkor leírta az elektromágneses hullámok terjedését, amikor azokat még nem fedezték fel, nem tudták előállítani és a fény elektromágneses hullám léte is csak erős, de nem bizonyított sejtés volt. Pedig – mondta a Prof – számos kísérlet történt az elektrodinamika megalapozására lényegében egy időben, és ha a többi kísérletek nem is voltak igazak, azért elegendőnek bizonyultak, hogy megalkotójuknak egyetemi katedrát szerezzenek. A tudományos állítás igazsága más kontextusban is elhangzott. Nevezetesen: egy tudományos állításnak egyebek között három lényeges attribútuma lehet: szép, igaz, hasznos. Egy tudományos állítással akkor érdemes (szabad) foglalkozni, ha a három tulajdonság közül legalább kettővel rendelkezik. A Prof megengedte, hogy az állítás ne legyen axiomatikusan bizonyított, ha hasznos, adott feladatkörben helyes eredményekre vezet. De ekkor szépnek is kell lennie. Ilyen elméletre A fizika kultúrtörténete mutat példát: Weber elektrodinamikája. Ez a szemléletmód, az esztétikum a tudományban (nevezetesen a természettudományban) mélyen belénk vésődött. Hadd idézzem az Elméleti villamosságtan könyv egy részletét, amely a Prof szemléletét mindennél jobban megvilágítja.
„Ezek az egyenletek [a Maxwell-egyenletek] amelyek az összes elektromágneses jelenséget leírják, és amellett mégis annyira tiszták és áttekinthetőek, nagy esztétikus szépségüknél fogva olyan elragadtatást keltenek az emberben, amelyet a legpregnánsabban a Boltzmann által alkalmazott Faust-idézet fejez ki: »War es ein Gott, der diese Zeichen schrieb«.” Ehhez az idézethez egy másik, a Profra szintén nagyon jellemző személyes emlékem fűződik. Amikor megtisztelt azzal, hogy az Elméleti villamosságtan 12. kiadását irányításával én dolgozhattam át, a kiadó kérte, hogy az idézet magyar fordításban is jelenjen meg. A Prof levette a könyvespolcról Jékely fordítását, majd némi gondolkodás után eldöntötte, hol is hangozhatott el ez a mondat, és szinte azonnal rátalált.”
8. Fejezet: A Híradástechnikai Elektronikai Intézet
Személyesen mentem Németh Judit professzor asszonyhoz megkérni, hogy írja meg emlékeit professzorról Simonyi Károlyról. Az ajánló apósom volt, Dr. Tóth-Urbán László jogász, ügyvéd emléke, mert ő - ezt már Dörnyei Józseftől akkor tudtam meg, aki kinyitotta az ajtót, hogy - 1956-ban apósommal egymás hatához dőlve várták sorsukat a fogságban. Az emlékírás megszületett:
Dörnyeiné Németh Judit: “Találkozásaim Simonyi Károllyal címmel. A sorok így kezdődnek: “1955-ben végeztem az ELTE Természettudományi Karán fizikusként. Ekkor sikeresen megpályáztam az aspirantúrát és a fiatal Marx György aspiránsa lettem, aki az Elméleti Fizika Tanszéken volt állásban, de aki 1957-től a KFKI-ban is dolgozott félállásban Simonyi Károly részlegében. Mint aspiráns, választhattam, hogy az Egyetemen vagy a KFKI-ban akarok-e dolgozni. Mint fiatal anyának, úgy tűnt, hogy az intézet a biztonságosabb hely, ezért ezt választottam. Ez a választásom még kedvezőbbnek látszott 1956 után, amikor úgy láttam, hogy férjem bizonytalan helyzete miatt megnyugtatóbb a KFKI-ban „távol a világ zajától” meghúzódni. Az intézetben Marx Györgynek, akkor már számomra is „Gyurkának” egy kis csoportja alakult. Ebbe kerültem be Györgyi Gézával és Menyhárd Nórával együtt. Simonyi Károly rendkívül barátságos, de távoli főnökként lebegett felettünk, mivel ez a csoport elméleti magfizika-részecskefizikával foglalkozott, s Simonyi Károly, bár távolból „atyailag” figyelte csoportunkat, annak vezetését teljesen Gyurkára bízta. Akkoriban nem sokat találkoztam vele, de éreztük a lényéből fakadó biztonságot, ezért mindannyian tiszteltük őt. Így részlegünk hangulata nagyon kellemes és ugyanakkor produktív volt. Ez a helyzet hamarosan lényegesen megváltozott. Már 1957-ben elért a KFKI-ba a politikai „rendcsinálás” szele.”…”ezért Marx Györgytől azzal az indokkal szabadultak meg, hogy „nincs anyagi fedezet a félállásának finanszírozására”. …”Velem pedig a személyzeti osztály vezetője közölte, hogy az 56-os politikai magatartásom miatt felmondanak. Mikor közöltem, hogy az 56-os „sajnálatos események” alatt egyéves gyermekemet szoptattam, másnapra helyesbítettek, s közölték, hogy a férjem elitélendő tevékenysége miatt mondanak fel. Nagy lett az intézetben a derültség, amikor bemutattam az újabb terhességemről szóló orvosi igazolást. Így a törvények szerint nem voltam elbocsátható. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a KFKI-ban akkor nem volt tovább keresni való helyem, viszont időt nyertem egy akadémiai csoportban szerezni helyet. Simonyi Károllyal, a 60-as évek elején már nem főnök-beosztott viszonyban kerültem közelebbi kapcsolatba. Akkor már a férjem kiszabadult a börtönből, sőt a KSH -ban ügyvitel-gépesítéssel foglalkozott. Így egy alkalommal a KSH Váci út elején levő URAL-2 számítóközpontjában felfigyelt arra, hogy egy 15 év körüli diákra bízzák szombaton a számítóközpont leállítását és lezárását. Ezután történt, hogy egy másik szombat estére vacsora meghívást kaptunk Simonyiékhoz a Kupeczky utcai villájukba. Zsuzsa és Károly nagy szeretettel, egyáltalán nem leereszkedően fogadtak minket. Károlyt minden érdekelte, az hogy akkor éppen mivel foglalkozom, hogyan élünk, mik voltak férjem börtönélményei. Egyszer csak, úgy 7 óra tájban megérkezett Karcsika, bemutatkozott, s férjem felismerte, hogy ő volt az a fiatal diák, aki az URAL-2 számítóközpont mindenese. Károly akkor, nem kis büszke öniróniával megjegyezte, hogy a kis kamasz írt egy fordítóprogramot a MINSZK-32 géphez, és azzal több pénzt keresett, mint az ő évi fizetése. Később mi is visszahívtuk a Simonyi házaspárt, s meghívtuk a szüleimet is. Édesapám, aki általában nem szeretett akkor már társaságba járni, nagy örömmel jött hozzánk, mert – természetesen – tudott Simonyi Károly munkásságáról és meghurcoltatásáról.
Nagyon kellemes estét töltöttünk el hatosban, persze a beszélgetés elsősorban Apu és Károly között zajlott. Úgy tűnt, a két azonos felfogású férfi gyorsan egymásra talált. Édesapámat nagyon érdekelték a természettudományos eredmények, hiszen már a harmincas évek elején az általa írt TANÚ című folyóiratban beszámolt Eddigton új könyvéről, s akkoriban túl volt a Galilei drámájával kapcsolatos kutatásain, s akkor a Bolyai-kérdés foglalkoztatta. A közös érdeklődés a két férfit közel hozta egymáshoz, s azután a szüleim is meghívták Simonyiékat és viszont. Később már nélkülünk. Károlyt már akkor foglalkoztatta a fizika kultúrtörténete, édesapám pedig a Négy könyv című tanulmány-gyűjteményébe akarta szintézisbe foglalni a tudományok kölcsönhatását. Édesapám 1975-ben meghalt, így nem érhette meg A fizika kultúrtörténete 1978-as kiadását. Bizonyára nagyon tetszett volna neki. “
Mérey Ágnes: “1971 igen nehéz éve volt. Először Gödöllőn a Mechanika Tanszékre hívták , majd Hans-Georg Unger professzor aki a németre fordított Elméleti villamosságtanból adott elő hívta meg egy szemeszterre a braunschweigi egyetemre. Most a cikk írása közben lelki szükséglet volt, hogy a Prof leveleit, amit nekem írt Braunschweigből, és amelyeket önvédelemből régóta nem olvastam, elővegyem. Könnyezve olvastam, és újból megelevenedett az a reménytelenség és szürkeség, ami körülvett engem is. Mennyit szenvedett az egyedülléttől és honvágytól. Alig várta, hogy hazajöhessen. Pedig sikere volt, az ifjúság ott is rajongott érte.”
Nemeskéri István: “Amikor megtudtam, hogy emlékeimet felidézhetem Simonyi Károlyról, ez annyira izgalomba hozott, hogy nem tudtam estig várni, munkaközben hazaugrottam az indexemért és a híres könyvért, A fizika kultúrtörténetéért. Most le fogok írni egy történetet, ennek igazolására volt szükségem az indexemre. Én ugyanis későbbre tettem volna a mi Elektronfizika tantárgyat, de az indexem tanúsága szerint ’73 tavaszán tanított bennünket a Simonyi professzor úr (úgy emlékszem, hogy mi voltunk az első évfolyam, akiknek már nem Ő tanította az Elméleti villamosságtant). És amit el akarok mondani az biztosan az Elektronfizika félévében volt. Történt, hogy egy barátomtól - a Németh Lacitól (Lóci), aki akkor az ELTE-re járt matematika-fizika tanári szakra - azt hallottam, hogy a Marx György és a Simonyi Károly valamiféle kutatásba fogtak, aminek az a lényege, hogy képet kapjanak arról, hogy a humán karokra járó egyetemisták mennyire ismerik a reál kultúrát, illetve a reál karokra járok mennyire ismerik a humán kultúrát (persze mi reálok nyertünk). És a Marx György erről már tartott is valamilyen szervezésben egy előadást, ami nagyon érdekes volt. Akkoriban én voltam a vári kollégiumban a kolligisták vezetőjeként szóba hoztam a dolgot egy gyűlésen - és mivel akkor már mentek az Elektronfizika előadások mindenki ismerete és szerette a professzor urat a szerénysége, a kristálytiszta gondolatmenetei és még sok-sok minden miatt - különösebb vacakolás nélkül el is döntöttük, hogy meghívjuk Őt a Várba egy előadásra. (Amúgy is állandóan nyüzsögnünk kellett, mert az ilyen rendezvények sokat értek az évfolyamok közötti pontversenyben, aminek alapján a következő évi területfoglalások eldőltek a kollégiumban.) Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a meghívást intézzem, be is kopogtam az St. 216-os szobába, illendően bemutatkoztam, és röviden elmondtam mi is a jövetelem célja. Láttam, hogy egy kicsit megdöbben a nevem hallatán, meg is kérdezte, tudom-e hol van Nemeskér? Mondtam, hogy igen tudom, a 84-es főút mellett, Sárvár és Sopron között kb. félúton. Hát képzelje kolléga - mondta Ő - én pedig a szomszéd faluban, a főút másik oldalán lévő Egyházasfaluban születtem. Ez a banális véletlen olyan közel hozott bennünket egy szempillantás alatt, hogy ahhoz hasonlóban nem volt részem senki más egyetemi oktatóval. Leültetett a néhány m2-es szobájában, és miután kiderült, hogy Nemeskérhez nincs közöm, mivel Gyulakesziből származom, Ő is elmondta hogy egy tizgyermekes parasztcsaládból származik és a még élő testvérei akkor is a szülőfaluja TSZ-ében dolgoztak. Én is elmondtam a nevem eredetét, mindent tudni akart a szüleimről, testvéremről.
Végül megegyeztünk az előadás időpontjában (de hogy ez Nagycsütörtök lett volna, erre nem emlékszem), Ő azt kérte, hogy ne csináljunk nagy felhajtást, mert nem biztos, hogy jó visszhangja lenne annak, hogy Ő külön előadásokat tart a diákoknak. Ezt nem nagyon értettem, erre Ő nagyon finoman utalt az ’56 után vele történt dolgokra. Az előadást „A két kultúra” címmel hirdettük meg, és annyira puritánok voltunk, hogy - emlékeim szerint - egy nagyobb tanulószobában tartottuk a rendezvényt, tehát nem bekéredzkedtünk be a könyvtárba, vagy a Várklub valamelyik exkluzívabb helyiségébe. Mondanom sem kell, az előadás nagyon jól sikerült, amennyire vissza tudok gondolni, a mi évfolyamunkról sokan ott lehettünk. Néhány éve, már nem emlékszem pontosan, hogy milyen körülmények között jött szóba az esemény - talán a Brückler Tamáséknál, a Staar Gyula interjú kötete kapcsán – mivel a Simonyi professzor úr azt nyilatkozta, hogy egy vári kollégiumban tartott beszélgetést követően határozta el, hogy meg kellene írni a Fizika kultúrtörténetét. Ez a rendezvény lehetett az? Nem tudom, de ha így volt, talán egy kicsit hozzájárulhattunk ennek a csodálatos alapműnek a megszületéséhez. Énbennem így maradt meg a történet, de könnyen lehet, hogy nem ugyanarról az alkalomról beszélünk. Csak még egy személyes bekezdést: Simonyi professzor úr annyira egyszerűen elmagyarázva tudta „plauzibilissé” (ezt a szót szokta használni) tenni a legbonyolultabb dolgokat is, hogy nekem egész félévben az volt a meggyőződésem, hogy tökéletesen értek mindent az elektronfizikából. Jött a vizsga, amire nem sokat készültem, sikerült egy olyan tételt kihúznom, amitől az imént említett meggyőződésem egy szempillantás alatt köddé vált, csak ültem, dadogtam valamit, de Ő nem akarván megszégyeníteni - valószínűleg régi jó virtuális földijét látva bennem - elkezdett szüleim iránt érdeklődni: - Hogy megy a munka a szülőfalum takarmánykeverő üzemében? - mert emlékezett a néhány hónappal korábbi beszélgetésünkből arra a számára teljesen lényegtelen tényre, hogy az édesapám ott üzemvezető. Én meg - pestiesen szólva – csak égtem, mint a Reichstag, végül kaptam egy kettest. Gondolhatjátok, hogy mennyire szégyellem magam az óta is. Csodálatos pedagógus volt, én mindig jó szívvel emlékezem rá.
Pap László:” Van egy szomorú emlékem is Simonyi professzor úrral kapcsolatban: én is tanúja voltam a professzor úr meghurcoltatásának, ha csak nagyon érintőlegesen is. Emlékszem egyszer felhívott egy leltár ügyében, valami rendkívül elavult, már „100 évvel” korábban tönkrement berendezés iránt érdeklődött, mert a leltározók ezt keresték rajta. A nyilvánvalóan ellene irányuló vizsgálatot követően lemondott vezető pozíciójáról a tanszéken. Itt Barta István professzor úr nevét mindenképpen meg kell említenem. Ő volt az egyetlen, aki azt mondta: „Nálunk mindig van helyed professzor úr”, és ez a hely a Híradástechnikai Elektronikai Intézet volt. Simonyi professzor úr ehhez az intézményhez és a Sztoczek utcai épülethez kötődött ezután élete végéig. Nem volt már vezető, egyénisége mégis nyomasztóan hatott néhány emberre. A Villamosmérnöki Kar egy most meg nem nevezett vezetője egyszer egy kari fórumon a következőket mondta: „Tulajdonképpen a jó tanár az rossz”. Nyilvánvaló volt előttünk, hogy az üzenet Simonyi professzor úrnak szólt. Mi is volt ennek a furcsa állításnak a logikája? Ha egy professzor nagyon jó előadásokat tart, akkor a hallgató – az előadáson ülve – azt hiszi, hogy megértette az anyagot, ezért otthon már nem foglalkozik a tárggyal. Bezzeg, ha az előadó rossz! Ilyenkor a táblánál „butaságok” hangzanak el, ami alapján a hallgató biztosan nem érti meg az anyagot. Ekkor a hallgatóban feszültség keletkezik, mivel világos számára, hogy semmit nem ért. Hazarohan és nekiesik a tanulásnak. Ugye az irigység által motivált emberi elme nem ismer lehetetlent!
Simonyi professzor úr talán legnagyobb személyes pedagógiai teljesítménye A fizika kultúrtörténete előadássorozat volt az ELTE Múzeum körúti épületében. Benne voltam abban a csapatban, akik az előadásaira jártak. Visszatért belénk a diákos lelkesedés. Megismertük Simonyi professzor úr világszemléletét, hogy a kultúra egyetlen egység, harmónia van a reáliák és a humaniórák között. És természetesen élveztük magát az előadást is, ahol a pedagógia olyan szintre emelkedett, amire tapasztalt pedagógusként ma is nagy tisztelettel gondolok. Lenyűgözött bennünket a műveltsége, az emberi tartása, a szerénysége és az, hogy művész volt a pedagógiában. A tudásról–tudatlanságról és a szerénységről–szerénytelenségről volt egy sajátos képe. Szerinte az ember által megszerzett ismeretek halmaza egy gömbbel jellemezhető. Az ember tudása a gömb térfogatával arányos, és a gömbön kívül találhatók azok az ismeretek, amelyeket az ember nem sajátított el, ez az ismeretlen információk végtelen halmaza. A gömb a felszínén érintkezik az ismeretlen világgal, és mennél nagyobb a gömb, ez az érintkezési felület annál nagyobb, annál világosabb az ember számára, hogy az ismeretek végtelen tengeréből mily keveset sikerült megismernie. Minél nagyobb az ember tudása, annál többet tud arról, hogy milyen sok számára az ismeretlen, talán ezért válik szerénnyé szemben azokkal, akiknek a tudásgömbje nulla sugarú, és akik éppen ezért nagyon büszkék a tudásukra, hiszen sohasem találkoznak a fel nem fedezett ismeretek végtelen halmazával.
Jó példa a dolgok plauzibilissé tételére a relativitáselmélet illusztrálása. Simonyi professzor úr egy biciklista mozgásáról beszélt, feltételezve, hogy a fénysebesség nem 300 000 km/s, hanem 40 km/óra, azaz a mindennapi ember által ismert érték. Ma is előttem van, amikor a közel 40 km/h sebességgel száguldó biciklista, aki már majdnem fénysebességgel robog, hogyan érzékeli a körülötte lévő világot, hogyan írja le az általa látott természeti jelenségeket. Ez a hasonlat alkalmas volt arra, hogy relativitáselmélet bonyolult fogalmait közelebb hozza a hallgatósághoz.
Tudtuk, hogy a nagy világnyelveken kívül latinul tökéletesen tudott, de abban is biztosak voltunk, hogy ógörögül is értett, pedig ez utóbbi csak legenda volt. Mi azonban felruháztuk ezzel a képességgel is. Nem legenda azonban, hanem valódi tény, hogy kínai tanítványai kedvéért kínaiul is megtanult, hogy megtanítsa szakmájuk kínai szakszavaira.
Az utolsó időkig folyamatosan gondozta az Elméleti villamosságtan idegen nyelvű kiadásait. A fizika kultúrtörténetének magyar és idegen nyelvű kiadásán a legutolsó időkig dolgozott, a népszerű CD-változat pedig éppen életének utolsó éveiben jelent meg.
Mindig érdeklődött az új technika iránt. Mikor felvetődött a hidegfúzió kérdése, rögtön reagált rá, kifejezve kétségeit. Igaza lett. Az ügy fontosságát érezve még egy kis konferenciát is szervezett, amire meghívta az ország legkiválóbb atomfizikusait. A legeslegutolsó emlékem róla, hogy felhívott halála előtt néhány héttel, és arra kért, hogy egy nanotechnológiáról és kvantumelektronikáról szóló cikket juttassak el hozzá, hogy átfogó képet tudjon alkotni a témáról.”
Radnai Gyula: “Miután 1970-ben lemondott a tanszék vezetésérõl, Simonyit többen is megkeresték. Megkereste például Nagy Károly, az ELTE elméleti fizika tanszékének vezetõje, s az iránt tapogatózott nála, nem gondolt-e esetleg arra, hogy átjöjjön a tudományegyetemre, ha itt alakulna egy elektronfizika, esetleg félvezetõ-fizika tanszék. Simonyi Károly elhárította az ajánlatot. Végül Simonyi professzor úgy döntött, hogy megpróbálkozik egy egyetemi speciális elõadással a fizika kultúrtörténetérõl, ami persze inkább a tudományegyetem profiljába illene, mint a Műegyetemébe. Most õ kereste fel Nagy Károly professzort, s megkérdezte, meghirdetheti-e ezt a specit az ELTE elméleti fizika tanszékének keretében. Nagy Károly beleegyezett, s azután a dolog ment a maga útján. Bekerült a kari bürokrácia útvesztõjébe – majdnem oda is veszett. Az illetékes adminisztrátor kijelölt egy 60-80 fõs tantermet a Múzeum körúton, errõl értesítették a tanszéket, a tanszék pedig Simonyi professzort, aki egyik alkalommal megkért: vezessem õt el ebbe a terembe, szeretné látni, hol tartja majd az elõadást. Mikor benyitottunk, a professzor földbe gyökerezett lábbal állt meg az ajtóban. Már estefelé járt, lámpát kellett gyújtani. Nagyjából minden harmadik fénycsõ égett, némelyik csak vibrált. Mállott a vakolat. Ahogy bementünk, a padok és a padló nyikorogtak, a dobogó recsegett, a tábla nem mozdult, az elõadói asztalon vastagon állt a krétapor. Por, kosz és szemét mindenfelé. Egy nap hordaléka. Szégyelltem magam az egyetem nevében. Megkértem Simonyi professzort, menjünk egy emelettel feljebb, s megmutattam a XI. termet, ahol a nagy fizika-elõadások folytak. Emelkedõ padsorok, elfér bennük 200 ember, a világítás szabályozható, mozgatható nagy táblák vannak, hosszú tanári demonstrációs asztal, s fõleg: tisztaság. Igaz, ezt a termet csak akkor nyitjuk ki, amikor elõadás van, s a tanszék intézi a takarítást. Ahogy reméltem is, a professzor megnyugodott, másnap pedig sikerült elintéznem, hogy szerdán vagy csütörtökön fél 6-tól 7-ig itt tarthassa meg az elõadást. A fizika kultúrtörténete akkor talán az egyetlen olyan speci volt, amit a mûegyetemen és a tudományegyetemen is fel lehetett venni. A hallgatóság fele a Mûegyetemrõl jött át, másik felét tették ki a tudományegyetem hallgatói és érdeklõdõ oktatói, valamint, ahogy elterjedt az elõadás híre a városban, egyre több fizikatanár is eljött a budapesti gimnáziumokból. Elõfordult, hogy 200-nál is többen voltak, s kétoldalt, a fal mellett állva is hallgatták az elõadást. A hatvanéves Simonyi Károly pedig úgy készült minden elõadásra, mintha monodrámát kellene elõadnia, aminek õ a szerzõje és a rendezõje. A hátteret – a díszleteket – azok az óriási, összeragasztott csomagolópapírra írt és festett poszterek alkották, amelyekbõl késõbb a könyv ábrái születtek. Demonstrációnak tízesével hozta be az elõadás témájához kapcsolódó könyveket, amiket az elõadás után még ott maradó, legérdeklõdõbb hallgatók élvezettel lapozgattak. (Soha egyetlen példány nem tûnt el az asztalról...) A posztereket Ildikóval készítették a Stoczek utcában, azután a könyvekkel és az elõadóval együtt a professzor felesége fuvarozta át õket a család Trabantján a Múzeum körútra.”
Simonyi Ernő: “1998-ban bízta rám Kari bácsi A reaktorfizika és a reaktortechnika alapjai című könyvük egyik utolsó kötött példányát, „legalább te is tudj róla, hogy volt ilyen”. Azt gondolom, hogy ez a könyv volt az összes többi igazi előfutára, kitűnő szerzőgárdával és a később megszokott színvonalon. Csak annyiban különbözik a többi nagy könyvtől, hogy ez meg sem jelent – csak Mérnöktovábbképző anyagként. De, minthogy ma a többi könyve is egyfajta szamizdatként szolgál a hivatalos oktatásban, nem is nagy a különbség.”…”A sok nyelven megjelenő, számos kiadás megért, ismételt részek nélküli, ötelemű csodás könyvrendszer a 60 év alatt becslésem szerint 20–25 ezer mérnök, közel 100 ezer ember életét alapozta meg és támogatta. “
Keszthelyi Lajos: “Remélem, hogy nem váltunk méltatlanná a Simonyi örökséghez. Munkánk elismerésre talált Simonyi professzornál. Talán ennek köszönhetem, hogy feleségemmel együtt lényegében befogadott a Simonyi család barátai közé. Sok-sok éven át látogattuk őket, ők néha minket, együtt töltöttük a szilveszterestéket. Megbeszéltük a világ dolgait, ki mivel foglalkozik, hogy sikerült elfogadtatni a „nagy könyv” kiadását a politikával stb. A beszélgetésekből kettőt felidézek. Kari 10 éves korában került Budapestre Simonyi Semadam Sándor egykori miniszterelnök családjába. A gimnáziumban az első hónapokban a pesti diákok kvázi kiközösítették a falusi öltözékű, tájszólásban beszélő fiút. De fél év múlva, mesélte Kari, mindenki mellé akart ülni, mert ő mindent tudott.
A másikban elmondta, megkérdezte fiát, Charlest, vajon mit akar elérni 40 éves korára. A válasz: egy 1 millió dollárt érő ház birtoklása és egy 1 milliárd dollárt forgalmazó cég vezetése. Charles mindkét célt elérte. (Az értékes házban laktam is egy hetet Seattleben.)
Néha feladatokat is kaptam Karitól. Egyik: intézzem el, hogy ne jelöljék akadémikusnak – nem intéztem el. A másik: hassak oda, hogy 2000-ben ne kapja meg az Akadémia aranyérmét. „Sajnos”, ez sem sikerült. Az utóbbinak fontos következménye is lett. Talán februárban történt. D. Németh Judit székfoglaló előadásán az Akadémia egész vezérkara megjelent. Gondoltam, itt az alkalom, hogy pontot tegyünk az első kérés, az aranyérem ügy végére. Kérdeztem Glatz Ferenc elnököt, ő azt mondta, hogy kérdezzem Vizi E. Szilveszter alelnököt, ő foglalkozik az üggyel. Vizi elmondta, hogy a szűkebb előkészítő bizottság már egyhangúlag döntött, hogy Kari kapja az aranyérmet. Mit tegyek, azt gondoltam, hogy még egyszer meg kell kérdeznem Karit. Otthonról felhívtam, elmondtam az előkészítők egyhangú véleményét. Kértem, hogy gondolja meg még egyszer, talán Charles fia eljönne, és helyette átvenné az érmet. Tudtam, hogy Kari akkor már nem járt el hazulról és biztosan nem menne el egy ilyen ünnepi eseményre. Azt mondta, hogy hívjam reggel, addig beszél Charles-val. Reggel már ő hívott fel és beleegyezett. Charles eljön és átveszi. Felhívtam Vizi Szilvesztert, aki a legközelebbi elnökségi ülésre előterjesztette a javaslatot, melyet az egyhangúlag megszavazott. Elérkezett a közgyűlés előtti este. Charles már megérkezett. Kari felhívott, hogy ő hangszalagon rögzített szavakkal köszöni majd meg az érmet, míg Charles felajánl kétszázezer dollárt az árvízkárosultak javára a Simonyi család nevében. Megegyeztünk, hogy értük, Zsuzsa asszonyért és Charles-ért megyek egy akadémiai autóval. Mikor odaértem, Kari megsúgta, megállapodtak, hogy a felajánlott összeg felét tudományos célra adják.
Nekem maradt a feladat, hogy Karival eldöntsük, milyen formája legyen a tudományra adott összeg felhasználásának. Végül ebből lett a Charles Simonyi Kutatói Ösztöndíj intézménye az Oktatási Minisztériumon belül. Ezt abban az időben könnyen tudtam szervezni, hiszen a minisztériumban barátok (Pálinkás József, akkor államtitkár, Kiss Ádám, akkor helyettes államtitkár) dolgoztak. Évente egy-egy 2,5 millió forintos ösztöndíjat adunk a humán, az élettelen és élő természettudományok területén elért kiváló munkáért és főleg arra, hogy egy évig kevesebb gonddal kutathasson a díjazott. (Később a díj 3 millió forintra növekedett.) Az ösztöndíj létrehozását a sajtóban jelentettük be Pálinkás József államtitkárral.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése