II. RÉSZ: “NEKEM A LEGFONTOSABB A SZOCIÁLIS LELKIISMERET”

 

II. RÉSZ: “NEKEM  A LEGFONTOSABB A SZOCIÁLIS  LELKIISMERET”

Deus ex machina

„A Műegyetem volt az élete! ” c. filmforgatókönyv első változata 2013-ban készült. A közreadott könyv a Simonyi életút a nincsenek véletlenek, Deus ex Machina szemléletében fogalmazódott meg, olyan stációkra épülnek, amelyekben a gondolati képek filmszerűen a teljesség igénye nélkül formálódtak meg, a valamikori tanítványa, egy villamosmérnök “tollából”, ahogy azokat  egy utolsó mohikán átéli, s kezeli. 

Simonyi Károly rendkívül sokoldalú, interdiszciplináris érdeklődésű tudós volt, aki mélyen elmélyült a műszaki és társadalomtudományokban egyaránt. “Szerette a könyveket, a szép könyveket”- mondta. A háborúban is a kidobott könyvek közül az érdeklődésének megfelelőt kereste. Fiatalon kiemelkedő tudással rendelkezett, több nyelvet beszélt, és szociális érzékenysége révén tudatosan készült arra, hogy hozzájáruljon a “világ megváltásához”. Mérnöki és atomfizikai tanulmányait a Műegyetemen végezte, hogy később kibontakoztatasa a pedagógiai és a vezetői képességeit iskolateremtőként. Még negyvenéves sem volt, amikor atomfizikai eredményei nemzetközi elismerést hoztak neki. A forradalomban helytállt. Igazságtalan mellőzését méltósággal viselte. Mentális terheit Csurgayné Ildikó így foglalta össze: „Nem pöröltem, félreálltam.” Az általa felépített „templomokat” lerombolták, de tanítványainak köszönhetően azokat felépítette. Megszületett: először a fizika kultúrtörténetének előadás-sorozata, amolyan multimédiás módon (akkor még nem így volt nevezve), majd erre építően sziszifuszi munkával létrehozta az új nagy könyvet  A fizika kultúrtörténete c. könyvét. Reményeink szerint a “nincsenek véletlenek” igazsága Simonyi életének bemutatásával verifikálódik. Ez a filmforgatókönyv azzal a céllal készült, hogy majd egyszer „igazi” játékfilm készül belőle, amely Simonyi Károly életének drámáját, nagy stációit és küzdelmeit mutatja be, ezzel is bizonyítva, hogy ő a magyar tudomány egyik ikonikus alakja.

Simonyi Károly hatása

Simonyi Károly jelentős helyet foglal el a 20. század gondolkodóinak sorában, különösen a tudomány és kultúra összekapcsolásának területén. Az ő munkássága hidat képez a természettudományos és humán műveltség között, amit C. P. Snow „két kultúrájának” szétválása miatt tartott kritikus problémának. Simonyi nemcsak tudósként, hanem kultúrtörténeti gondolkodóként is maradandó hatást gyakorolt a tudományok és a társadalom kapcsolatára.

Simonyi Károly helye a 20. századi gondolkodásban

Simonyi Károly elsősorban villamosmérnökként és fizikusként vált ismertté. Számos mérnöki innovációval és tudományos eredménnyel járult hozzá a fizika és a mérnöki tudományok fejlődéséhez. A tudományos gondolkodás mellett rendkívüli hangsúlyt fektetett az oktatásra, a pedagógiára. A fizika kultúrtörténete c. művében Simonyi arra törekedett, hogy a természettudományokat a kulturális és filozófiai fejlődés szerves részeként mutassa be. A könyv célja, hogy a tudományos ismereteket ne csupán technikai eszközként értelmezzük, hanem a tudományos gondolkodás történetét ismerve mélyebb megértést kapjunk a kultúra egészéről. Simonyi a tudományos ismeretek közérthetővé tételét tekintette egyik fő feladatának. Törekedett arra, hogy a fizika és a természettudományok ne elszigetelt szakmai tudományként jelenjenek meg, hanem mindenki számára hozzáférhetőek legyenek. Az oktatásban alkalmazott pedagógiai módszerei révén kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy Magyarországon a tudomány népszerűbbé váljon. Simonyi munkássága tökéletes válasz C. P. Snow „két kultúra” problémájára. Snow szerint a természettudományok és a humán műveltség között szakadék tátong. Simonyi viszont arra törekedett, hogy megmutassa, ezek nem különálló világok, hanem egymást kiegészítő dimenziók. Hatása:

1.  A tudományos gondolkodás közérthetősége tételében Simonyi Károly az “Elméleti villamosságtan”, az “Elektronfizika” és “A fizika kultúrtörténete” c. könyveiben nemcsak a villamosmérnököknek íródott, hanem széles közönséget célozva népszerűsítette a tudományos gondolkodást. Hatása különösen jelentős az oktatás területén, ahol szemléletformáló művei generációkat inspiráltak.

2. A tudomány kulturális szerepének hangsúlyozása során Simonyi Károly bebizonyította, hogy a természettudomány nem csupán technológiai előrelépések sorozata, hanem mély filozófiai és kulturális jelentőséggel bír. Műveiben azt hangsúlyozta, hogy a tudomány a kultúra része, amely folyamatosan formálja az emberiség világképét, például a kopernikuszi világképtől a kvantummechanikáig. Tudománytörténeti megközelítés lehetővé tette, hogy egyedülálló módon mutassa be annak igazságát, hogy a tudományos eredmények nem elszigetelt felfedezések, hanem összefüggnek a kor filozófiai, vallási és társadalmi viszonyaival. Ez a szemléletmód nagy hatással volt a tudomány elfogadtatásában, amely ma is épít az általa kidolgozott történeti megközelítésre.

3. Simonyi Károly munkássága és életpéldája különösen nagy hatást gyakorolt Magyarországon, így hozzájárulva a tudományos gondolkodás megerősítéséhez és népszerűsítéséhez. Olyan szellemi örökséget hagyott hátra, amely a tudomány és a kultúra kapcsolatának mélyebb megértését segíti. Helye a 20. századi gondolkodók között egyedi és különleges. Míg a század más gondolkodói, például Einstein vagy Bohr, a természettudomány forradalmasításában játszottak szerepet, és filozófusok, mint Sartre vagy Camus, az emberi lét kérdéseire keresték a választ, Simonyi ezeket az irányzatokat szintetizálta. Olyan módon kapcsolta össze a tudományt és a kultúrát, amely példátlan, és egyúttal szükséges válasz Snow „két kultúra” problémájára. Simonyi Károly abban volt különleges, hogy megmutatta: a tudomány és a művészet, a természettudományos és humán gondolkodás összekapcsolódva nemcsak megérteni segítik a világot, hanem gazdagítják is azt. Az ő öröksége különösen fontos egy olyan korban, amelyben a tudományos-technológiai fejlődés soha nem látott gyorsasággal formálja az emberi civilizációt.

A belső út: Ki volt Simonyi Károly (1916-2001)?

Realista volt, otthonról, az Egyházasfalu közösségéből hozta, amit később a budai neveltetése megerősített. Mindig tudta mi a jó, volt hite eszerint élni. Alázatos volt a tudományban és a munkában. Megtörni nem lehetett. Nehéz helyzetekben is felállt. Hitt a természet megújuló erejében. “A tudásánál csak az embersége volt nagyobb!” Simonyi Károly 70 évesen, 1986-ban az “Iszonyú rendet vágtam” Staar Gyula interjúban így vallott magáról: “Az az érzésem, hogy mindig erőmet meghaladó feladatra vállalkoztam. Mert a mi teljesítményünk, ugyanúgy, mint az aratás, csapatmunka eredménye. S bár az én csapatom egyre zsugorodott, ez mégsem jelent mentséget a felelősség alól.”

Végül a csapatban maradt Csurgayné Ildikó és a család. Simonyi Károly, a kiemelkedő magyar atomfizikus, villamosmérnök, pedagógus, szervezőmérnök és tudománytörténész, nemcsak tudományos eredményeivel, hanem pedagógiai munkásságával is generációkat inspirált. Az alkotás örömének átadásában, a tudományos gondolkodás megalapozásában és a humán-reál kultúrák közötti híd megteremtésében egyedülálló szerepet játszott. A heurisztikus módszertan, amelyet ő is képviselt, az új felismerésének, a problémamegoldás kreatív megközelítésének alapja. 

A kisebbik fia a videó részletben kiemeli édesapja emberi oldalát is: a szenvedélyt, amellyel a tudomány iránti szeretetét és tudását továbbadta, valamint azt a felelősségteljes attitűdöt, amellyel a fiatalabb generációkat támogatta abban, hogy maguk is új utakat találjanak. Simonyi hitvallása szerint az alkotó közös gondolkodás és a tudományos kíváncsiság nem csupán szakmai kérdés, hanem emberi érték is, amely generációkon átívelő örökségként szolgál. Ez a szellemiség nemcsak a könyveiben és előadásaiban, hanem családja és munkatársai emlékeiben is tovább él, inspirációként szolgálva a jelen és a jövő számára. 

A professzor kisebbik fia Simonyi Tamás édesapjáról: 

2. QR kód: A támogatást mindig megkaptuk

https://youtube.com/clip/Ugkx44XmEkx85t9CZMlcmP_b0rSX4wEMAoVg?si=XPRNlfP90BHFwx8A

Simonyi Tamás: “Teljesen más személyt ismertem meg az előadásán mint pedagógus. Természetesen más volt otthon mint családapa. Természetesen hatott ránk, főleg a példájával. Nem volt nagy szigorúság, hogy előírta volna, hogy ez meg ez legyen, hanem éreztük merre kell menni, nyilván tudatosan így terelgetett minket főleg engem, Károly bátyámat nem kellett terelgeti, ő ment mindig a saját elképzelése szerint. Viszont a támogatást mindehhez, mindig megkaptuk.”

Simonyi Károly élete nem más mint egy dráma három történelmi dátumhoz kapcsolódóan - három felvonásban. Az évek, a mérföldkövek: 

1942 - 1956 - 1970

Ezek az évek kitüntetettek Simonyi Károly életében. Nem szükséges magyarázni, ha mégis: 

1942-ben bekopogtat az Atomfizika tanszékre, amely megnyitja az atomfizikussá válás folyamatát. 1956-ban mindent elért, működnek a részecskegyorsítok. S végül: 1970-ben minden “hivataláról” lemondani kényszerül. Helyzete feldolgozhatatlan. A filmdráma rövid története: 

1. A csúcsra vezető út (1940-1956): 24 évesen tele van ambícióval és tervekkel, a világ megváltás elszántságával. A tudomány az életcélja, az atomfizika, a labor mindenek felett áll. Pöschl-Bay-Boleman tanszékek. 1948-ban 32 évesen az ambiciózus tanársegédből tanszékvezető professzor lett. Sopron. Példátlan felemelkedés. Boldog családban és tanszéki közösségben. 1948-ban megszületett kis Kari, későbbi nevén, Charles Simonyi. 1951-ben Tamás. Fáradhatatlanul dolgozik a részecskegyorsítón. 1951 karácsonyán működik! 1952-ben megalapítja az Elmélleti Villamosságtan Tanszéket, s megszületik az első nagykönyv ugyanezzel a címmel. Ez a könyv 40 éven át alapműként, szigorlati tárgyként szolgált a villamosmérnök generációk számára. Országos elismerést kap, beleértve a Kossuth-díjat is, amit 1952-ben vehetett át. 

Helytállásának színtere egy nagy csillebérci intézet, a KFKI, ahol nagy teljesítményű gyorsítókat épít. Itt is sikerrel jár! Megvalósította, amit megálmodott. A hírnév és az elismerés nem maradt el: 1956 tavaszán ő lett a KFKI igazgatója. Kiváló vezető volt, pontosan tudta, hogy ki mire képes. Szerették és tisztelték. 

2. A csalódás: 1957. A forradalom és annak leverése. A tanszékről és a KFKI-ból sokan, a legjobbak közül, külföldre távoznak. Az új csapat is teljesít, hatalom, a párttitkár közli vele, hogy az ő neve ott van “a forradalom zászlaján”. Ezért támadják, és osztályvezetőnek visszaminősítik. Érzi és tapasztalja, hogy bár felért a csúcsra, valami nincs rendben. Kollégái félnek a megtorlástól, a hatalomtól, így nem állnak ki mellette. Hiányolja. Bántja és nem érti a vezetés és a középszerűség kicsinyes bosszúját. Egyetlen barátja kivételével, ő Keszthelyi Lajos, aki feláll, és mondja: “Szeretjük Simonyi Károlyt.” Továbbra is szívvel-lélekkel dolgozik, de már semmi nem a régi. Körülötte minden rideg és közönyös. Lemond a KFKI-ban, s veszi a kalapját, távozik. 

3. QR kód: Magyar- kínai Elektrotechnika szótár

https://youtube.com/clip/UgkxUjUZS44s-vchuQkGir4N34eAsYZCR8w3?si=AbBdxrD6WMadOXcO

Csurgayné Ildikó: “Ez természetesen hiába a saját döntése volt megrendítette.S megint egy hihetetlen simonyis, amit csodálni lehet benne, hogy megőrizze elméjét épnek elkezdett kínait tanulni. Az jól lekötötte, valami nagyon pozitív sült ki belőle, hiszen akkor neki voltak kínai diákjai, akik itt magyarul meg kellett tanulniuk, mert csak magyar nyelvű képzés volt. De hát ezek vissza készültek Kínába. Most azt tanulták Simonyitól az “Elvill” órán, hogy távvezetékek. Kínában ezt úgy mondják, hogy “égvonal”. Hogy fog kommunikálni az otthoni kollégáival? És Simonyi ebben a neki veselkedésben csinált egy magyar-kínai elektrotechnikai szótárt.”

3. A mélyrepülés (1957-1970): Visszavonul a tanszékére. Előad. Pedagógus: 

4. QR kód: A legmagasabb szintű öröm

https://youtube.com/clip/Ugkx6fIgPaZyncdAEtF_7iu0W2-znQv9dJwf?si=jpfrUWsuugNm3rx

Ürmössy Károly: “A hallgatóságnak - mondjuk azt, hogy - előadta a könyvének a fejezeteit. Mindegyik előadásnak volt egy csúcspontja, azaz ünnep, amikor rájövünk arra, amit eddig nem tudtunk. Ez az, amit akkor még nem tudtam, hogy ez genetikailag be van programozva, a tanulás, tudás utáni öröm. A legmagasabb szintű öröm, hogy ha valaki rájön valamire. Ezek azok a pontok, emlékek, amik megmaradnak. Én abban látom a Simonyi tevékenységének lényegét, hogy a Maxwell egyenleteket értők klubját, ami eredetileg egy 12 fős elit volt Angliában egy 12 ezer fős populációra bővítette 20 év munkássága alatt.” 

Tankönyvírási tervei voltak. Nem hagyták. A hatalom szándékosan törekszik tudományos karrierje megtörésére, irigykedés veszi körül. Már nem akarják, hogy ő legyen a legjobb tanár. A forradalom leverése után a tanszékre érkező új káderek és a középszerűség szorongatja. Ha a KFKI-ban nincs rá szükség, akkor “hogyan taníthatna a Műegyetemen?” - híresztelik és érvelnek ezzel. Korlátozzák, nem engedik, hogy tehetséges fiatalokat vegyen fel maga mellé munkatársnak. Érzi, hogy mindent elveszít a tanszékén is, amiért eddig küzdött. Kétségbeesetten próbálja megőrizni önmagát, de a küzdelem túl nagy. Lemond a tanszékvezetői posztjáról is, és innen is távozik. Szándékosan leejti a névtábláját, hogy az a földön összetörjön. “Irreverzibilis folyamat” - mondja magában.

4. A mélypont (1970): A kollégák elfordulnak tőle. Már nem keresik. Teljesen egyedül van. Eltűnt minden, ami valaha fontos volt számára. Élete munkája elveszettnek tűnik. Magára maradt. Ezt az érzést korábban soha nem élte meg. Feldolgozhatatlan.
5. Újjászületés (1973 Nagycsütörtök): A remény fénye ismét megszületik. A fiatalok kérik, hogy tartson előadást fent a vári kollégiumban, bármiről, amiről szeretne. 

5. QR kód: 1973. Nagycsütörtök

https://youtube.com/clip/UgkxZlEsoGyP6Ki7PBTFZ6QhmDyyoAwX-4XI?si=7xUrkZo_XABM5woY

Csurgayné Ildikó: “A villamosmérnöki kar kollégiumának épületében, gyönyörű nagy előadóterem volt. Tamás segített az infrastruktúrában, a feleség a Zsuzsa asszony cipelte a kis trabantyával a könyveket, amit a szünetben a hallgatók megnézhettek. Simonyi tartott egy előadást, az volt a keret, hogy tanulmányi kirándulásra megyünk  Olaszországba. Templomba is látogatjuk, ahol Galileinek az  ingája működik. Még zene is szól. Alkalmas zenét nem találtunk, de a Carmina Buránából ment egy részlet. Ez volt az első kultúrtörténeti előadás. A csilláron is lógott hallgató, az ablakmélyedésben is ült hallgató.”

A tudásra szomjazó fiatalok újra ráfigyelnek. Látja bennük a jövőt. Sikereket ér el, sokan hallgatják, és újra erőt merít belőlük. Még egyszer, utoljára nekivág. 

6. A megnyugvás: Újra dolgozik, teljes erőbedobással úgy érzi megcsalja az Elméleti villamosságtan könyvét az új szerelme miatt, ami nem más mint a gyermekkori szerelemhez való visszatalálás: A fizika kultúrtörténetét írja, ezúttal már messze nem önmagáért, hanem a következő generációkért. Úgy érzi, hogy végre minden a helyére került. “Egész életemben erre készültem fiatal korom óta!”  – mondja, és mindig arra gondoltam, hogy jó lenne, ha ez a vágy teljesül. 

S láss csodát. Álma teljesült. Ismét a munkában találta meg az élete értelmét. Az élet “színpadán” újra mosolyog, örül a sikereknek, és figyel a fiatalokra, akiknek a rajongása veszi körül. Minden a régi, olyan EMBER, aki egész életében volt:

• Szociálisan érzékeny, segítette a rászorulókat. Szerette a fiatalokat és a hazáját.
• A kölcsönt, amit ifjú korában kapott - a tanulmányai lehetővé tétele okán - igyekezett visszaadni. 
• A háború alatt is ember maradt az embertelenségben, a hadifogolyok között tekintélye volt, mert a káoszban rendet tartott, amely egyetlen mód volt a túlélésre. 
• A könyveket szeretette, a háborúban kidobott könyvek között az érdekeset kereste, oroszul, eközben ismerkedett meg, találkozott későbbi feleségével. 
• Mindig csapatban gondolkodott és dolgozott. 
• A Kossuth-díjjal járó jutalmat  a résztvevők között elosztotta. A soproni részecskegyorsító emléktáblára feliratatta a közreműködők neveit is. 
• Realista volt: “az arányérzékre mindig figyeljünk, amikor a nagy magyar eredményeket hangoztatjuk.” - mondta. ”…azért világviszonylatban az embernek arány érzékenynek kell lenni.” 
• 1952-ben részecskegyorsítósul felhozták őket Csillebércre a KFKI Atomfizikai Osztályának megalapítására. ”Lett volna alkalmasabb személy az Atomfizikai osztály vezetésére mint én… én gondoltam Debrecenből Szalay Sándorra, aki már régóta foglalkozott atommag fizikával…” 
• A forradalom idején nemcsak a KFKI igazgatója volt, hanem a Forradalmi Bizottság elnökévé is megválasztották. A szélsőségeket nem tűrte. A forradalom leverése után is rendíthetetlenül biztosította a rendet, az intézet továbbra is maradéktalanul teljesítette a feladatait.
• A háború és a forradalom két nagy történelmi veszteség. Jellemzőik, hogy félelemben nincs szabadság. A forradalom leverése után félelem volt! Simonyi Károly mindkét helyzetből győztesként került ki. Nehéz helyzetekben mindig építkezett, készült, mindig képezte magát, és amikor eljött az ő ideje; előállt és teljesített, nemzetközi mércével is kiválóan.
• A kemény munka volt az egyik titka, amit az első harminc  és a második harminc évben bizonyította.  “Csinálják utánam!” - nem gondolta, de gondolhatta volna. Szerény volt: “Én pedagógus voltam, szervezőmérnök.” (Ezért lett ez a vallomás a könyv címe, a szerénység mintapéldájaként.)
• A világban zajló események miatt nem volt boldog, ezt is vállalta. 80 évesen pesszimista volt: “Csak egy autista lehet a mai világban boldog” - mondta.  

Simony Károly tudása, kiváló képességei és erkölcsi tartása megmutatta, hogyan válhat valaki tízgyermekes parasztcsaládból nemzetközi hírű atomtudóssá. Kiemelkedő pedagógus, szervezőmérnök és vezető volt. 40 éves korára mindent elért, amit csak lehetett. Igazi iskolateremtőként állított mércét. Életében nem voltak véletlenek, számos kulcsfontosságú esemény és találkozás segítette az úton. Időrendben talán a legfontosabbak: Mayer Miksa, a mérnök nevelőapja, aki elsőként felismerte sokoldalú tehetségét, terelte multidiszciplináris humán és reál tudományok egysége irányába, majd Bay Zoltán atomfizikus, aki tudóssá és kiváló előadóvá képezte, megtanította kutatni és előadni: a Holdradar kísérlet, a részecskegyorsító terve, Elméleti villamosságtan tárgy előadásainak tartása, a híres Maxwell egyenletek megértetése. Ezek voltak a főbb feladatai. Ő az Ember, a magyar tudós, az értelmiségi: SIMONYI KÁROLY, aki a hétköznapokban pedagógus és szervezőmérnök volt. A tikának másik része, vezetői alkata, mindig tudta ki mire képes. Jól választott munkatársat. Meglátta bennük a jövőt.  Követői voltak: tudósok, professzorok, tehetséges, elhivatott szakemberek. Az emlékezők írásai mind erről tanúskodnak. A belső út végén legyen egy tanítvány köszönete: 

6. QR kód: Maxwell klub

https://youtube.com/clip/Ugkx-5HtYWYyBejx17qU4bdtWKQ0287TqsHM?si=CvVYtPXgM-x_vtbg

Ürmössy Károly: “Azoknak a képzeletbeli klubja, akik èrtik,  vagy valaha is éretették a villamosságtant. Én azt köszönöm neki, hogy mintegy engemet is felvett a klubba. Remélem, hogy ez a klub nem fog összeomlani. Pont hogy épp a Schönherz Kollégiumban újabb és újabb generációkkal épp hogy tágulni fog, nem visszaszorulni tizenkettőre, akik elefánttoronyban valahol Kínában tartózkodnak.”

A kerekasztal befejezése: Oláh Ákos: “Köszönöm Simonyi Tamásnak a professzor fiával, építőmérnökkel, Dr. Csurgayné Ildikónak docenssel, a professzor egykori munkatársával és Ürmössy Károllyal villamosmérnökkel, professzor egykori tanítványával beszélgettünk, abból az apropóból, hogy október 18-án ünnepeltük Simonyi Kàroly professzor 100 éves születésnapját.” (A Professzor: Simonyi Károly: Műsorvezető, szerkesztő: Oláh Ákos, 2016)

9. Fejezet: Az életút pillérei

Simonyi Károly élete valóban nyitott könyv. Staar Gyulának és Radnai Gyulának köszönhetően számos interjú és írás révén ismerhettük meg gondolatait, véleményét és életútját. Csurgayné Ildikó azonban ennél is mélyebbre ásott: bepillantást engedett Simonyi mindennapi munkájába és belső vívódásaiba. Ahogy Ildikó fogalmazott, a „simonyist” mutatta be – azt az embert, aki a tudomány és az oktatás iránti elkötelezettségével példát állított mások elé. Ő ott volt akkor is, amikor a Prof egyedül marad, és akkor is, amikor sziszifuszi munka folyt A fizika kultúrtörténete c. monumentális könyv minden apró részletének kidolgozásán – betűről betűre. Ildikó szerint ezt a könyvet „olvasni nem, lapozgatni lehet” – egy olyan mű, amely időről időre újabb és újabb felfedezéseket kínál az olvasónak.

Simonyi Károly nagy tisztelője volt Madách Imrének. Miért? Természetesen Kepler miatt – és Az űr szín miatt is. Madách híres mondata – „Mondottam ember, küzdve bízva bízzál!” – mélyen megérintette, és egész életét ennek szellemében élte. Az ELTE campusán található a 1951-ben létrehozott gyorsító nemcsak fizikai jelenlétében maradandó örökség, hanem hatásában is – tanítványaira, kollégáira és a jövő generációira gyakorolt inspiráló ereje révén. A reményeink szerint készülő film Simonyi Károly küldetését szeretné közvetíteni a nézők felé. Az Ember, akit nemcsak a tudása tett kiemelkedővé, hanem az embersége is. Ő vallotta: „Nekem a legfontosabb a szociális lelkiismeret!” Van-e ennél nagyobb érték egy értelmiségi számára? 

Simonyi története nem csupán személyes sorsfordulatok sorozata. Minden esemény, minden küzdelem egy nagyobb, belső logikába illeszkedik. A tudomány és az emberi küzdelem párhuzama rajzolódik ki: ahogy a tudomány a megismerés határait feszegeti, úgy Simonyi is folyamatosan küzdött a saját korlátai ellen. Ez a dráma pedig végül nemcsak róla, hanem mindannyiunkról szól. Az alábbi tízenkét stációban kulcsfontosságú emberek voltak, az életút pillérei, akik meghatározták, befolyásolták Simonyi Károly életútját: 

1. Balics Teréz és Semadam Károly a szülei.
2. Kapuy Elek plébános, aki felismerte és támogatta tehetségét.
3. Simonyi Semadam Erzsébet és Mayer Miksa, nevelőszülők, akik biztos hátteret adtak.
4. Bay Zoltán atomfizikus, aki tudományos példaképként szolgált.
5. Somossy Zsuzsa és Ágnes asszony, akivel a budapesti romok között találkozott, és később Zsuzsa a felesége, Ágnes a munkatársa lett.
6. Tárczy-Hornoch Antal és Boleman Géza soproni professzorok, akik a soproni Elektrotechnikai tanszék vezetésére hívták meg. Itt lett professzor, itt született meg az „Elméleti Villamosságtan” c. tankönyv és az első magyar részecskegyorsító, amiért 1952-ben Kossuth-díjat kapott.
7. Farkas Mihály honvédelmi miniszter, aki abban a hitben volt, hogy megszületett a magyar atombomba. Egyenesen a KFKI-be”repítette.”
8. Keszthelyi Lajos a barát.
9. Charles Percy Snow, Marx György és Németh László a “Két kultúra” világa.
10. Barta István, aki meghívta az intézetébe.
11. Nemeskéri István, aki meghívta előadás tartására vári kollégiumba.
12. Csurgayné Ildikó, aki munkatársa volt  A fizika kultúrtörténete c. könyv megírásában.

30 év készülés. A sikerek és elismerések után 1956-ban mindent elvettek tőle. A “szerelmét”, a KFKI-t, ahol dolgozott, a munkáját, és még a tanítványait is. Simonyi Károly számára ez egy mély válság időszaka volt. Mintha kihúzták volna a lába alól a talajt. 

De vajon tényleg csak ennyiről volt szó? 

Harminc év munkája, küzdelme és kitartása kellett hozzá. Majd utána betűről betűre, részletről részletre 30 éven át építette fel ezt az életművet, amely most már mindannyiunké. Talán éppen ezek az akadályok terelték a sorsát arra az útra, amelyen megalkothatta ezt a monumentális művet. Véletlenek? Nem, itt nincsenek véletlenek. Ez a könyv számunkra Simonyi Károly életének ajándéka és tanúságtétele. És ezért csak egyet mondhatunk: köszönjük. A pillérek a következők, amelyekre épült a hid Simonyi Károly hídja a múltból a jöbőbe.

Balics Teréz és Semadam Károly

Semadam Károly édesanyja Balics Teréz (1885-1970), édesapja Semadam Károly (1877-1916). Hetedik gyermeként született Egyházasfalu, 1916. október 18.-án. Édesapja a falu bírája is volt. “Iszonyú rendet vágtam (1986)” irásban megjelent Staar Gyula interjúban így emlékezett: “Valószínűleg jó génkészletet örököltem, mert szüleim a különben is művelt falu átlaga fölé emelkedtek. Édesanyám egészen jól beszélt németül, ami ugyan nem volt meglepő, mivel a Fertő-tó körül a történelmi Magyarországon több német anyanyelvű falu is volt, s akkori szokás szerint cseregyerekként rövid időt más családnál töltött. Így sajátította el a német nyelvet, bár az iskolában soha nem tanulta. Édesapám sem volt mindennapi ember. Korai halála után még sokáig meséltek legendákat okosságáról, reformtörekvéseiről. Az új iránti fogékonysága abban is megnyilvánult, hogy a századelő Egyházasfalujában ő már kerékpáron járt-kelt. Ez kissé elborzasztotta a helybélieket. Édesanyámat óvták is tőle: ilyen emberhez nem szabad hozzámennie - mondogatták.”

Kapuy Elek 

A plébános, aki felfedezte. Tett érte. A film egyik indító története,”kockák”: Egyházasfalu csendes, poros utcáin tíz gyermek zsibongása töltötte meg a Semadam család udvarát. A család egyik legifjabb tagja, Károly, azonban hamar kitűnt a többi közül. Nem csupán a szorgalma, de az éles esze is kivételessé tette őt a falu népe előtt. A tanító már a fiú első osztályos évei alatt felismerte tehetségét, így a második osztály kihagyásával egyből a harmadikba irányította, ahol hamar utolérte bátyját, Ernőt. Károly már az elemiben tanította a kisebb gyerekeket. Ahogy a kisfiú egyre inkább kibontakoztatta képességeit, a híre eljutott a plébános úrhoz, Kapuy Elek fülébe is. A plébános jó szemmel nézte a ministránsát a tehetséges gyermeket, s úgy vélte, hogy Károlyból több is lehetne, mint egyszerű parasztfiú. Egy nap, mise után elhatározta, hogy meglátogatja Károly édesanyját, Semadam Károlynét, azaz Balics Terézt.

A plébános látogatása

A plébános atya hosszú léptekkel közeledett a Semadam ház felé. Mikor odaért, Teréz a ház előtt, a kertben sürgölődött, szoknyáját igazítva felnézett a plébánosra.

– “Kapuy atya, mivel szolgálhatok?” – kérdezte tisztelettudóan, de az arcán aggodalom suhant át.

– “Balics Teréz asszony – kezdte a plébános –, szeretném Károly ügyében beszélni önnel. A fiú rendkívüli tehetség. Vétek lenne Isten előtt, ha nem biztosítanánk számára a megfelelő oktatást.”

Teréz szeme megtelt könnyel. Tudta, hogy fia különleges, de azt is, milyen nehéz a tíz gyermek ellátása egy szegény paraszti családban.

– “Hogyan lehetne ez?”– kérdezte Teréz elgyötört hangon. 

– “Mi magunk is alig bírunk megélni.”

– “Hagyja ezt Istenre, kedves asszonyom – felelte a plébános. – Írok egy levelet egy budapesti rokonának, Simonyi Semadam Sándor úrnak. Jómódú, művelt ember, talán hajlandó lesz segíteni.”

A levél megírása és a válasz

Kapuy atya hazatérve nekilátott a levélnek. Gondosan fogalmazott, hogy a fővárosi ügyvédet megnyerje Károly ügyének. Napok teltek el, mire a postás megérkezett a válasszal. A plébános izgatottan bontotta fel a borítékot, és örömmel látta, hogy a rokon kész pártfogásába venni a fiút. Bár végül nem maga Simonyi Semadam Sándor, hanem a lánya, Erzsébet és férje, Mayer Miksa vállalta a fiúk nevelését. Kapuy atya ismét felkereste Balics Terézt. Mise után a templom előtt találkoztak.

– “Teréz asszony – szólt a plébános mosolyogva –, megjött a válasz. A rokonok készek magukhoz venni Károlyt. Ez Isten akarata, higgye el!” Teréz szívében hála és fájdalom keveredett. Tudta, hogy ez a legjobb a fia számára, de mégis nehéz volt elengednie őt.

A búcsú

Az indulás napja eljött. Károly kicsi bőrönddel a kezében állt az udvaron, ahol testvérei könnyes szemmel nézték. Édesanyja szekérre ültette őt, és elindultak az állomás felé. Az út során csendesen ültek egymás mellett, Teréz nehéz szívvel kereste a szavakat. Mikor megérkeztek, Teréz megölelte fiát, és az arcához szorította.

– “Légy jó és tanulj sokat, fiam” – mondta, majd elengedte. Károly az ablakból integetett. Teréz könnyein át figyelte, tudta, hogy Károly most indul el egy olyan úton, amelyet neki, anyaként, támogatnia kell, bármi áron. Károly boldog volt.

Simonyi Semadam Erzsébet és 

Mayer Miksa

Károly 1926-ban, Ernő 1929-ben került fel Budapestre, hogy az óbudai Árpád Reálgimnáziumban folytassák tanulmányaikat. Két vidéki fiú, akik számára a főváros pezsgése új világot jelentett, de nemcsak az új környezet jelentett kihívást: az éles eszük és a kiváló neveltetésük révén hamar magukra vonták a figyelmet. Károly másfél évig egy kosztos diákként élt, amelynek költségeit természetesen a nagyhírű, később “nagypapa”, Simonyi Semadam Sándor álta. Ám hamarosan a család melegebb fészke várta: Sándor lánya, Erzsébet (1892-1975), akit mindenki egyszerűen csak Mamának hívott, magához vette őket, és otthont adott nekik a Bólyai utcai házban.

Károly és bátyja Ernő az Árpád Reálgimnáziumban kitűntek matematikai és fizikai tehetségükkel. Károlyt kiváló nyelvérzékével, a kultúra szinte minden ága érdekelte.

Erzsébet szíve mélyén mindig is nevelő volt. Nem született gyermeke, a család összes tagját szerette és irányította. Amikor Károly súlyosan megbetegedett, két bordáját ki kellett venni, Erzsébet szinte éjt nappallá téve virrasztott a betegágyánál. Nemcsak a testi gyógyulásban segítette Károlyt, hanem az erős erkölcsi tartásában is. “Hogyan kell viselkedni a társaságban, mit jelent a becsület és az önbecsülés” – ezek voltak azok a tanácsok, amelyekkel Erzsébet rendszeresen ellátta a fiúkat. A családi összejövetelek, mint például Károly születésnapi zsúrjai, nemcsak ünneplések voltak, hanem egyfajta társasági iskola is. Károly osztálytársai “Profnak” nevezték, nem véletlenül: már gimnazista korában kiemelkedett matematikai és fizikai tudásával. Ernő sem maradt le testvére mögött, s mindketten részt vettek a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok feladatainak megoldásában, amelyeket nevelőapjuk, Mayer Miksa ösztönzött.

Erzsébet mindig ott volt a fiúk mellett. Szülői értekezleteken, tanévzáró ünnepélyeken, vagy éppen a hétköznapi otthoni beszélgetések során, ahol az élet nagy kérdéseiről beszélgettek. A két fiatal fiú sikerei nemcsak a család büszkeségei voltak, hanem annak is az üzenete, hogy a falusi gyökerekből származó gyerekek is képesek nagy dolgokra, ha megkapják a megfelelő oktatást, nevelést és támogatást. Ez a történet ma is példaként szolgálhat: az elszántság, a tudásvágy és az erős családi háttér még a két világháború közötti idők nehézségei ellenére is utat nyitott a legmagasabb társadalmi rétegek felé. Erzsébet, a Mama, aki mindent megtett fogadott gyermekekért, a szeretet és az odaadás megtestesítője marad, míg a két fiú életútja azt bizonyítja, hogy a tehetség és szorgalom soha nem marad észrevétlen.

Mayer Miksának (1879-1941), a Papának „… a maga korában pontosan megfogalmazott nagycsaládi koncepció megvalósítási terve volt.“ Miksa közvetlen munkatársa volt Kandó Kálmánnak, és tudta, mit jelent a szakma. Fiait is ebben a szellemben nevelte, gondosan megtervezve pályájukat. A Semadam testvérek, akik különleges tehetségükkel és szorgalmukkal kiemelkedtek, végül elindultak ezen a pályán. A család nagy hangsúlyt fektetett az, a nyelvi képzésekre és a személyes készségek fejlesztésére, hiszen tudták, hogy ez az út a sikerhez. Mayer Miksa története és nagycsaládi koncepciója egy inspiráló példa arra, hogyan lehet a jövőt tudatosan építeni a család számára, és hogyan válhat az élet egy meghatározott vízió köré szervezett céllá. Mayer Miksa pontosan tudta, mit akar elérni: egy erős, sikeres családot, amely szakmailag is megállja a helyét, és generációkon átívelő hagyományokat teremt.

Miksa terve egyszerű, mégis rendkívül átgondolt volt. Úgy képzelte, hogy az egyik fia ügyvéd lesz, a másik mérnök, és ketten együtt egy vállalkozást hoznak létre, amely nemcsak gazdaságilag erős, hanem a szakmai fejlődéshez is hozzájárul. Ez a vízió nemcsak a szülők szakmai ambícióit tükrözte, hanem a fiúk jövőjét is egy biztos irányba terelte. Károlyt később két egyetemre is felvették, a Papa büszkén ünnepelte fia eredményeit. 

A háború szele, majd valósága Európában volt, Károly számára az élet most kezdődött igazán. Mayer Miksa, szigorú elvárásokat támasztott fiaival szemben. Károly úgy döntött, hogy egy időben jár két egyetemre: a Műegyetemre és a Pécsre a jogra. A napjai korán kezdődtek, hiszen reggelente elindult a Rózsadombról, hogy elérje a Műegyetemen az oktatást. Itt nagy hatású professzorai voltak, akik szigorúságról és tudásukról voltak híresek. Az órákon gyakran találkozott Muttnyánszky Ádámmal, aki nemcsak a mérnöki tudományokat tanította meg neki, hanem az életre is felkészítette diákjait. “Az igazi mérnök a problémák megoldója” – mondta mindig. Károly tisztelettel figyelte, és minden szavát megjegyezte. 

A Műegyetem nem volt könnyű. A szigorú vizsgáztatási módszerek és a sokrétű tudás, amit el kellett sajátítani, komoly kihívást jelentettek. Az egyik legnehezebb vizsgája Pogány Béla professzornál volt, akitől azt mondták, hogy senki sem ment át elsőre. Károly azonban nem hagyta magát megfélemlíteni, és felkészült minden részletre. A vizsga napján, amikor Pogány professzor feltette kérdéseit, Károly higgadtan és pontosan válaszolt. A professzor elismerően bólintott, és átengedte. Simonyi Károly tanárairól: “Szentmártony oktatott matematikára. Tiszteltem, mert komolyan vette a dolgát. Tömören, logikusan és nagyon precízen adott elő. Simonyi Károly emlékezett: “1932-ben jelent meg németül Neumann Jánosnak "A kvantummechanika matematikai alapjai" c. alapvető könyve. Szentmártony rövid idő múlva már speciális kollégiumot tartott a kvantummechanika matematikájából a legjobb hallgatóinak. Lépést tartott tudománya fejlődésével, modern matematikát oktatott.

Jól emlékszem Verebély Lászlóra, a villamos erőművek és hálózatok professzorára. Híres dinasztia volt az övék, a professzor több vitézségi kereszt, emlékérem tulajdonosa volt. Óráira mindig lelkiismeretesen készült, hivatástudó, hallgatóival törődő embernek ismertem meg. Tiszteltem őt, kemény, egyenes gerincű ember volt, nemigen rejtette véka alá véleményét. 

Emlékszem, közvetlenül a nyilas hatalomátvétel után, 1944 októberében a kilences villamossal együtt jöttünk az egyetemre, ő meg nagy hangon kiabálta: "Mit szól hozzá, ezek a csibész gazemberek átvették a hatalmat, és azt az ütődött, idegbeteg, hülye Szálasit tették meg miniszterelnöknek!" Ordítva szidta a nyilasokat, zengett a villamos. Nem voltam én sem gyáva legény, de akkor jócskán behúztam a nyakamat.” (Idézet: Staar Gyula (1986): “Iszonyú rendet vágtam” - Beszélgetés Simonyi Károllyal.)

Károlynak nem csak a Műegyetemmel kellett megbirkóznia. A pécsi jogi egyetem is nagy figyelmet igényelt. Bár ide nem kellett minden nap bejárnia, gyakran utazott Pécsre, hogy a jogi tanulmányait is folytassa. A jogon egyik professzora, híres volt arról, hogy szigorúan vizsgáztatott. “A jog nemcsak a törvények ismerete, hanem azok megértése és alkalmazása” – hangoztatta gyakran. Károly itt is helyt állt, és a tanárok megbecsülését is kivívta. 1939-ben elérkezett az idő, hogy Károly mindkét diplomáját megszerezze. 1939-ben a pécsi jogi egyetemről jogi doktori címet kapott, 1940-ben a Műegyetemről mérnöki diplomát. Az első munkahely a Pöschl tanszék. A család büszkesége nő, ahogy látják, hogy Károly elismert és megbecsült tagja lesz a Villamos Gépek és Mérések tanszék csapatának. 

Bay Zoltán

Bay Zoltán alakja  a 20. századi modern tudomány megszemélyesítője. Magas, fiatal és karizmatikus, egy igazi úttörő az atomfizika világában, akinek minden lépése a jövő felé mutatott. Szegedről érkezett Budapestre, ahol Aschner Lipót, a Tungsram vezérigazgatója, személyesen kereste fel, aki pontosan tudta, hogy Bay tehetsége és szelleme a fővárosban virágozhat ki igazán. Aschner ezért kérte fel, hogy vezesse a Műegyetemen 1938-ban megalapítandó Atomfizika tanszéket, ezzel nemcsak az egyetemi világot forradalmasítva, hanem az ipart és a tudományt is közelebb hozva egymáshoz.  Az egyetemen Bay Zoltán egyedülálló professzor volt. Hallgatói, köztük Simonyi Károly, bámulattal figyelték minden mozdulatát. Simonyi hallgatta előadásait, és így jellemezte: „Az élet királyának tartottuk!” Óráin, ahol a Maxwell-egyenleteket mutatta be, nem csupán elméleti tudást adott át, hanem felkeltette az érdeklődést az atomfizika iránt, amit a kor legizgalmasabb és legmodernebb tudományágának tartottak. A fiatalok szemében egy mágus volt, aki varázslatosan értett a fizika bonyolult összefüggéseihez. A Tungsram laboratóriumban Bay nemcsak vezető kutató volt, hanem egy inspiráló vezető is, aki mindig új kutatási területeket fedezett fel. Munkatársainak, köztük Papp Györgynek és Pócz Jenőnek, rendszeresen tartott eligazítást, bemutatva legújabb terveit és kutatási elképzeléseit. Az Atomfizika tanszékhez való csatlakozása Simonyi Károly életének fontos fordulópontja volt. Íme egy történet, amely jól tükrözi szerénységét és elhivatottságát. 1942-ben elhatározta, hogy felkeresi Bay Zoltán tanszékét, és felajánlja szolgálatait. Azonban sokáig habozott, mert félt Papp Györgytől, Bay szigorú adjunktusától, akiről az a hír járta, hogy kemény fegyelem uralkodik a kezei alatt.

– Simonyi meséli: „Sokáig gondolkodtam, hogy bemenjek-e. Papp György híresen szigorú volt, és tartottam tőle, hogy nem fogad majd szívesen.”

Bekopogtatott a Bay tanszékre.

– Papp: „Már vártuk, Károly! Gyere csak be, örülök, hogy végre megjelentél.” Simonyi nagy meglepetésére Papp György nemcsak hogy fogadta, de örömmel vezette be a tanszék életébe. Bemutatta Simonyit a többi munkatársnak, köztük Pócza Jenőnek és Tarnóczy Tamásnak, akik szintén tanársegédként dolgoztak ott.

A tanszéken hamar kiderült, hogy Simonyi precizitása és világos gondolkodása miatt gyorsan népszerű lett a hallgatók körében. Előadásokat tartott, különösen a Maxwell-egyenletekről, amelyek akkoriban az elméleti fizika egyik legizgalmasabb területének számítottak. 

A Háború - végveszélyben

1944 késő őszén Simonyi Károly egy nehéz döntés előtt állt. SAS behívót hozott a postás. Behívták katonának, nem kapott felmentést, a családja – különösen az a rokona, aki a kormányzó titkos tanácsadójaként dolgozott – elintézhette volna számára a felmentést. Károly azonban úgy döntött, hogy nem menekül el. Becsületes ember volt, és úgy érezte, kötelessége helytállni, bármennyire is fájdalmas lehet az az út, amelyre lépett. Mama:  “Kari, nem kellene ezt átgondolnod? – kérdezte halkan, miközben megfogta a fia karját. …“Tudod, hogy a nagybátyád tudna segíteni.”

Károly megállt, mélyen a Mama szemébe nézett: “Tudom, hogy nehéz ezt elfogadni, de nem kérhetem azt, hogy megkerüljem a kötelességemet. Mindenki más is megteszi, ami tőle telik, én sem lehetek kivétel.”

A Mama csendben bólintott, bár szíve mélyén féltette a fiát. Tudta, hogy Károly erős, meg fog állni a saját lábán, de a háború kegyetlensége ismeretlen volt még számukra. 

A katonaságnál Károly gyorsan barátokat szerzett. A kaszárnya élete kemény volt, de a közösség, amit a bajtársakkal építettek, tartotta benne a lelket. 

Később, egy vasútállomáson állomásoztak, amikor váratlanul megindult egy szőnyegbombázás. A robbanások fénye és a földet megrázó dörrenések mindenkit megbénítottak. A káosz közepén Károly a földön találta magát, mellette Péter feküdt – de már nem lélegzett. Károly túlélte, de a veszteség és a háború borzalmai mély nyomot hagytak benne. Nem sokkal később amerikai hadifogságba került, majd átadták őt a szovjeteknek. A fogság nehézségei még inkább próbára tették, de Simonyi Károly nem vesztette el a reményt. A vagonban, ahol a többi hadifogollyal összezsúfolva utaztak, hamar tekintélyt szerzett. Önzőség helyett önzetlenül segítette a társait, élelmet osztott, és rendet tartott a csoportban. A fogság alatt Simonyi 45 kilóra lefogyott. Egy napon az egészségi állapota miatt hazaküldték Németországból, új esélyt kapott az életre. 

Somossy Zsuzsa, a felesége

A háború nyomai ott hevertek az utcákon, épp úgy, mint a kidobott könyvek, amelyek között sétálva meg-megállt, hogy felvegyen egyet-egyet. Egy kopott kötetet forgatott a kezében, amikor egy ismeretlen női hang szólította meg: “Segíthetek valamiben?” Károly felnézett, és egy fiatal nő állt előtte. Egy másik nővel: Zsuzsa és Ágnes, ahogy később megtudta, éppen a közeli kórházból tartottak hazafelé. Károly zavartan mosolygott, még mindig a könyvet szorongatva: “Nem, köszönöm” – válaszolta. – “Csak ezek a könyvek… olyanok, mintha az emberek nem törődnének velük. Pedig a tudás kincse…”

Zsuzsa elmosolyodott, válaszolt: “Igaza van. Néha a legnagyobb értékeket is elhagyjuk, amikor nehéz idők járnak. De maga talán megtalálhatja azt, amit mások elveszítettek.”- “Mit keres a könyvek között?” kérdezte Károly. A válasz azonnal érkezett Thomas Mann: Broddenboorg ház c. regényt”. “Tessék itt van.”- elővette kisbőröndjéből, ahová a könyveit gyűjtötte. -“Vagy eredetiben kéri?”… “Ha lehet? Miért ne.” folytatódott a kietlen romok közötti “ismerkedés”. Ez a rövid beszélgetés volt az első kapcsolat Károly és Zsuzsa között. Egy találkozás, amely később meghatározta mindkettőjük életét. Véletlennek tűnő, de talán nem is volt az. 1947-ben Somossy Zsuzsa a felesége lett.

Tárczy-Hornoch Antal és Boleman Géza 

A háború alatt Bay Zoltán tanszéke nehéz helyzetbe került, a részecskegyorsító megvalósítása elmaradt. Azonban Sopronban, a Fizika és Elektrotechnika Tanszék laboratóriumai és szerény, de jól használható műhelyei megfelelő körülményeket biztosítottak egy ilyen terv megvalósításához. Itt indult el Simonyi Károly karrierjének új szakasza. A történet egy különleges találkozással kezdődött. Simonyi Károly Sopronba utazott, hogy találkozzon Tárczy-Hornoch Antallal, a Soproni Egyetem neves professzorával. A beszélgetésük mély hatással volt rá, és inspirálta arra, hogy megpályázza a tanszékvezetői állást. Tárczy: „Károly, Sopron nagy lehetőségeket kínál. A Fizika és Elektrotechnika Tanszéknek szüksége lenne egy olyan elhivatott és tehetséges vezetőre, mint te. Gondolkodtál már azon, hogy vállalnád ezt a szerepet?” Simonyi: „Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy Sopron lenne a következő lépésem. De most, hogy hallom, milyen fejlesztések és lehetőségek vannak itt, talán érdemes lenne megfontolni.” Tárczy: „Ez több mint egy lehetőség, Károly. Itt valami nagyot alkothatunk, ha összefogunk. A laboratóriumok és a műhelyek készen állnak, csak egy vezetőre van szükségünk, aki meg tudja valósítani az elképzeléseket.” Simonyi ekkor döntötte el, hogy megpályázza a vezetői állást. A beszélgetés során ráébredt, hogy Sopronban nemcsak egy új szakmai kihívás várja, hanem egy olyan környezet, ahol kreativitását és tudományos elhivatottságát is kibontakoztathatja.

Simonyi így emlékezett: „A véletlen játszott közre, hogy oda kerültem. Találkoztam Tárczy-Hornoch Antallal, a soproni egyetem geodéziai és bányaméréstani tanszékének vezetőjével. A beszélgetésünk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megpályázzam a kar Fizika-Ektrotechnika tanszékének vezetői állását.”

Simonyi végül elnyerte a pozíciót, de időközben a tanszéket kettéosztották: Kovács István lett a Fizika tanszék vezetője, míg Simonyi az Elektrotechnikai tanszéket vezette.

A kis Károly és az Elméleti villamosságtan c. könyv születése. Képzeld el Sopron csendes utcáit 1948 őszén. A Simonyi család éppen új kihívás elé néz. Simonyi Károly Sopronban tanszékvezetőként dolgozik, de közben egy óriási tervbe is belefogott: az Elméleti villamosságtan tankönyv megírásába. Simonyi minden nap reggelén felkészült a nap kihívásaira, miközben felesége, és kisfia, később Charles, akit kis Karinak becéztek, körülötte voltak. Gyakran előfordult, hogy a kis Karit ölében tartva diktálta a tankönyv sorait feleségének, aki nagy türelemmel gépelte be a szöveget. Ez a kép jól mutatta Simonyi kettős életét: egyszerre volt tudós és szerető apa.

A soproni előadások mellett rendszeresen vonatra szállt, hogy Budapestre utazzon és az Atomfizika tanszéken az Elméleti villamosságtan tárgyban előadásokat tartson. Ezek az utazások fárasztóak voltak, de Simonyi soha nem panaszkodott. A vonaton csendben készült előadásaira, jegyzeteket írt és új ötleteken gondolkodott. A budapesti előadások során is érezni lehetett azt a szenvedélyt, amelyet a tudomány iránt érzett. Miközben az Elméleti villamosságtan c. könyv született, Simonyi Károlynak nagy segítséget nyújtott sógora, Mérey Imre. Ő készítette a könyvhöz szükséges rajzokat, ábrákat, amelyek nélkül a tankönyv nem lenne teljes. Gyakran találkoztak, hogy átbeszéljék a műszaki részleteket, és Simonyi figyelmesen ellenőrizte a rajzok pontosságát, mert a precizitás mindennél fontosabb volt számára. A nyomdai munkák sem mentek Simonyi figyelme nélkül. Bár a könyv nyomtatása már egy későbbi fázis volt, ő minden lépést nyomon követett, és ha kellett, azonnal közbeavatkozott. Simonyi vezetésével és munkatársai – Schmidt György és Erő János villamosmérnökök, aspiránsok, Lux András és Karlovits József tanársegédként  – továbbá Horváth bácsi lelkes támogatásával megtervezték és megépítették Magyarország első részecskegyorsítóját. A berendezés Van de Graaff rendszerű volt, és 1 MeV-es energiájú részecskék gyorsítására volt képes. A műhelyben mindenki fáradhatatlanul dolgozott, Károly mindig a csapat élén állt, irányította, segítette őket.

A részecskegyorsító elkészült, és 1951 decemberében készen állt arra, hogy az első gyorsítási kísérletet elvégezzék. A csapat izgalommal várta a pillanatot, amikor végre megvalósíthatják az évek óta dédelgetett tervet. És a kísérlet sikerült!

Simonyi Károly: “Mi állítottunk elő Magyarországon először radioaktív anyagot”…“Attól féltem, hogy a beredzés összedől. A radioaktív izotóptól nem félek.”

Bebizonyosodott: “A hidrogén ugyanúgy viselkedik mint más nyugati országokban.” A sikeres kísérlet nem maradt elismerés nélkül. 1952 márciusában, a nemzeti ünnepen Simonyi Károly és csapata megkapta a Kossuth-díjat. Ez hatalmas megtiszteltetés volt, hiszen a díj az ország egyik legnagyobb tudományos kitüntetése. A soproni Elektrotechnika tanszék ezen a napon egy különleges ünnepséggel fogadta őket, és mindenki tudta, hogy ez a siker nemcsak a tanszék, hanem az egész magyar tudományos élet számára mérföldkő.

Farkas Mihály 

A Kossuth díj kiváltsága és a hadügyminiszter téveszméje sokat segített abban, hogy a Műegyetemen az Elméleti Villamosságtan tanszék és vele párhuzamosan a KFKI Atomfizika osztály vezetője lett. Élete csúcson volt. 36 éves s mindent elért, amit elérhetett. Megírta az Elméleti villamosságtan tankönyvet. Két fia született. Csapatok a Műegyetemen és az ország legnagyobb kutatóintézetében. A felkészülés gyümölcse beérett.

Farkas Mihály hadügyminiszter hívatta

Simonyi: “Farkas Mihály téveszméje volt, hogy én fogom megcsinálni a magyar atombombát”. Farkas:  "Professzor elvtárs, hallottam milyen szép eredményeket ért el a kísérleti atomfizika területén. A honvédség természetesen ezt a legmesszebbmenőkig használni akarja, ennek pedig legegyszerűbb módja az, hogy professzor elvtárs belép a honvédség kötelékébe. Úgy tájékoztattak, Önnek ez ellen nem volt ellenvetése." Simonyi: “Igen, de én pedagógus vagyok, ugyanakkor kutatni is szeretnék” - próbálkoztam Farkas Mihályt lebeszélni. Közbevágott: "Az egész hadsereget taníthatja, az egész országot! Nálunk kutathat csak igazán. Gondolja meg, maga most kér, könyörög. Akkor egyszerűen parancsba adhatja, ha valamit el akar érni!"

Simonyi mesélte interjújában: “Amikor Farkas látta, hogy nem állok kötélnek, témát váltott, s megkért, térjünk a tárgyra. Elővettem, kiteregettem a rajzaimat és elmagyaráztam az ötmillió voltos gyorsító berendezés tervét.”

1952-ben Simonyi Károly előtt egy óriási feladat állt: a KFKI Atomfizikai osztályának felépítése. A „zöldmezős” beruházás nem csupán egy új épület és berendezések létrehozását jelentette, hanem egy szellemi alkotóműhely megteremtését is, ahol a fizika új dimenzióit tárják fel. A feladat nagysága és a körülmények ellenére Simonyi magabiztosan vetette bele magát a munkába. “Először is, meg kellett építenünk az első komolyabb gyorsítóberendezést, amelyen azután a kísérleteinket végezhettük. Arról persze álmodni sem mertem, hogy Farkas Mihály segítségével készen vehetek ilyet, hiszen egy modernebb Van de Graaff típusú magfizikai gyorsító fél millió dollárba került.” - mesélte.

“1953-ban már üzemelni fog a gyorsító” - jelentette ki Simonyi határozottan. “Addig pedig a technikai csoport dolgozik a kiegészítő berendezéseken.”

Ahogy teltek a hónapok, a munka folyamatosan haladt. Simonyi szinte minden nap meglátogatta az osztály munkatársait, akik egyre közelebb kerültek a célhoz. 1953 végén végre elérkezett a nagy pillanat. A gyorsító működésbe lépett. “Együtt megcsináltuk!” - mondta Simonyi elégedett volt, amikor a kísérletek során előállították az első radioaktív izotópot.

Gerő Ernő, a korszak egyik vezető politikusa, személyesen látogatott el a laboratóriumba, hogy megtekintse az eredményeket. “Impozáns munka, professzor elvtárs” - mondta. Gerő, miközben megvizsgálta az izotópokat. “Ez az ország tudományos fejlődésének kulcsa lehet.” Simonyi csak bólintott, de tudta, hogy ez csak a kezdet. További kihívások és új célok vártak rá és csapatára. 1954-ben új munkatársak csatlakoztak az osztályhoz. Keszthelyi Lajos, Zimányi József, Pásztor Endre, Berkes István és Demeter István, mind hozzájárultak a további sikerekhez. Zimányi különösen a magspektroszkópia terén tett fontos felfedezéseket, míg Schmidt György és Kálmán J. Gábor a fúziós energia felhasználásának lehetőségeit kutatta. Simonyi büszke volt csapatára. A KFKI gyorsan az ország egyik legfontosabb kutatóközpontjává vált. “Az eredményeinket nemcsak itt, Magyarországon, hanem világszerte is elismerik majd” - mondta Simonyi egy nemzetközi konferencián, ahol bemutatta az Atomfizikai osztály eredményeit.

1956 - A forradalom éve. 1956-ban az egyedüli párton kívüli jelölt volt a Forradalmi Bizottság elnöki megmérettetésen. Tekintélye volt. Interjújában így emlékezik: “Úgy lettem a Forradalmi Bizottság elnöke, hogy párton kívüli, előtte a KFKI ügyvezetője voltam ” A nehéz napokban megtartotta a KFKI működését. dacára, hogy sokan elmentek. Rendet tartott. Simonyi Károly:  “Úgy éreztem, mindezt a KFKI-ért teszem. Azért az intézetért, ami szívszerelmem volt, aminek fölépítésében erőm megfeszítésével részt vettem, ahol több épületsarok, berendezés kedves gyermekemként köszönt vissza. Hittem abban, hogy tekintélyemmel, tudásommal képes leszek megvédeni az Intézetet, az értékeket mindenféle kilengéssel szemben. Jánossyval is beszéltünk erről, biztosítottam, abban a pillanatban, amint itt rend lesz, az én szerepem megszűnik, és újból övé a kormánybot. A KFKI-ban nem is történt a kritikus napokban rendbontás, később a sorok rendeződtek és visszaállt a régi munkarend.”

1956 tényszerű igazsága: Simonyi később meséli: ”Egy idő múlva azonban a KFKI pártvezetése megkért, jöjjek és beszéljünk a történtekről. Hosszú vita után a párttitkár ezt mondta: - “Lehet, hogy a professzor úr sok jót csinált, lehet, hogy csak jót csinált, de a reakciósok zászlajára mégiscsak a Simonyi név volt ráírva. Most pedig a dolgozók azt mondhatják, igen, a kisembereket kirúgjuk, az igazgatóhelyetteshez bezzeg nem merünk nyúlni.” Kifejtette álláspontjukat: “Ők arra kérnek, mondjak le igazgatóhelyettesi tisztségemről, maradjak osztályvezető.” Mondtam: “Én ennek semmi értelmét nem látom, majd befejeztük a véleménycserét.” 

Mégis 1957-ben visszaminősítették osztályvezetőnek. Igazságtalannak tartotta. Megmakacsolta magát. Lemondott: “Magam tűztem ki a hirdetòtáblára a munkatársaimnak a búcsúlevelet. Éljenek boldogul! Sok sikert kivántam a munkatársaimnak…Egy kis kajánság is volt bennem… úgy csináltam, hogy az ellenfeleimnek legyen rossz a lelkiismerete.” Volt még egy döntő érv. Mindig kritikus volt, magához is. Döntések lelkiismereti indoka az volt, hogy “…sok mindenre jó vagyok… de nincs bennem intuíció …nem vezethetem … a KFKI Atomfizikai osztályát.”

Keszthelyi Lajos

Simonyi Károly: “A KFKI-ban összehívták a kutatókat és elmagyarázták, miért mentem el. Egyetlen ember állt föl az érdekemben, Keszthelyi Lajos. Azt mondta: - "Értse meg a KFKI vezetősége, mi, volt munkatársai nagyon kínos helyzetben vagyunk, mert akármi is történt, akkor is szeretjük Simonyi Károlyt!" Ilyen nyilatkozat akkoriban, ha nem is volt életveszélyes cselekedet, de az ember karrierjébe kerülhetett.” 

Tovább az atomfizika területén nem kutathatott. Mérnök volt, az Elméleti villamosságtan professzora, rendkívüli tanár és vezető volt. 1951-ben kezdte el szervezni a tanszéket, a kinevezését 1952. február 15-én kapta meg. Az ő munkája, a Simonyi-iskola alapvető értékei nemcsak a tudományos szaktudásra, hanem a kiváló oktatásra, tantárgystruktúrára és pedagógiai módszerekre is épültek. A tanszék felépítése során Simonyi nemcsak a szigorú követelményekkel, hanem a személyes támogatással is kiemelkedett. Minden oktató személyes figyelmet kapott, és Simonyi vezetői szerepe az oktatás magas színvonalát biztosította. Simonyi minden óráján jelen volt, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. A hallgatók tőle várták a legnehezebb kérdéseket, de soha nem érezték, hogy nehézségeiket egyedül kellene megoldaniuk. A vizsgákon Simonyi híres volt szigoráról, de mindig igazságosan minősített. A diákok tudták, hogy ha felkészültek, sikerrel járhatnak, de ha csak a minimumra készülnek, nem juthatnak tovább. 

A KFKI-ból a tanszékre ment pedagógusnak, ahol megalapítása óta folyamatosan főállásban professzor volt (KFKI-ban mindig félállásban). Volt egy csomó könyv terve. “Nagyon vonzódom a könyvekhez, a szép könyvekhez! “…“Engem hatéves koromban a plébános elvitt ministrálni. Ott találkoztam először szép könyvvel a misekönyvvel!” Úgy gondolta a biztos háttér a műegyetemen a tanszék, s hogy megtalálja magát. A döntése azonban megviselte, hogy ”lekösse elméjét” elkezdett “kínait tanulni”. Oroszul tudott, így orosz-kinai szótárból készített magyar - kínai  szótárt a kínai tanítványai számára. Ha hazamennek, megértsék az otthon végzettekkel magukat a szaknyelven. A tanszéken bekerítették, nem vehette fel tehetséges tanítványait. Nem tudta a csapatát építeni. Lassan elfogyott a levegő körülötte.

Charles Percy Snow, Németh László és Marx György 

„A két kultúra” C. P. Snow angol tudós és regényíró hatásos 1959-es előadásának első része, amelyet még abban az évben könyv formában is kiadtak „The Two Cultures and the Scientific Revolution” (A két kultúra és a tudományos forradalom) címmel. Az előadás tézise az volt, hogy a tudomány és a humán tudományok, amelyek „a teljes nyugati társadalom szellemi életét” képviselik, kettéváltak „két kultúrára”, és ez a megosztottság mindkét terület számára komoly hátrányt jelent a világ problémáinak megoldásában.

Hatvanas évek elején tehát megjelent Snow könyve. Óriási vihart, mondhatnánk Botrányt okozott. Begyűrűzött Magyarországra is. Marx György hívott össze egy megbeszélést, Németh László, a neves író is megjelent, aki ismerten a természet tudományokban is jártas volt. Simonyi Károly kezdeményezésére felmerült, hogy ő a témában egy két féléves előadás-sorozatot tartson a Műegyetem. Jól indult a közös munka. A tematika Némth László Megmentett gondolatok c. munkára épült volna, sajnos később Németh László az előadását lemondta.  Németh László nyílt levele Marx Györgyhöz (Részletek a Függelékben)

Kedves Barátom, bizonyára nem azért hívtatok meg a Kossuth-klubbeli vitátokra, hogy négy órán át a falnak lapultan hallgassam a felszólalókat, s elmenőben, a lépcsőházban vessek oda egynéhány megjegyzést.

Barta István, Csibi Sándor és 

Pap László 

Simonyi Károly 1970 szilveszterén való tanszékvezetői lemondásakor egy új korszak kezdődött az életében, amely tele volt kihívásokkal, de egyben új lehetőségekkel is. Nem jelölte meg pontosan, melyik tanszékre szeretne kerülni, így nyitva hagyta a kérdést. Amikor Barta István, a Villamosmérnöki Kar egyik tanszékvezetője értesült erről, azonnal lépett. Barta: „Kari, örömmel vennénk, ha hozzánk jönnél. Tudod, hogy mindig is nagyra becsültem a munkádat. Nálunk bőven lenne tér a tehetségednek.”  Simonyi: „Köszönöm, Pista. Nem számítottam ilyen gyors és szívélyes fogadtatásra. Bár nem döntöttem még véglegesen, mindenképp megfontolom az ajánlatodat.”

Simonyi és Barta régóta ismerték egymást, még Bay Zoltán köréből. Barátságuk és kölcsönös tiszteletük sokéves közös munka volt alapja, mindketten építettek egymás tudományos munkájára. Barta számára Simonyi jelenléte a tanszéken nem csupán szakmai megerősítést jelentett, hanem egy régi barátság megújulását is. Simonyi új kollégái, Csibi Sándor és  Pap Lászlóis izgatottan fogadták a professzor csatlakozását, úgy érezték, megtiszteltetés számukra, hogy egy ilyen elismert tudóssal dolgozhatnak együtt. Simonyi szerénységgel fogadta a dicséreteket, és elmerült a munkában az új környezetben. Az új tanszéken majdnem húsz évet töltött, többet, mint korábbi helyén, az Elméleti Villamosságtan tanszéken, egészen 1989-es nyugdíjazásáig. A Stoczek 216-os szoba lett a munkahelye, ahol új vizekre hajózva továbbra is meghatározó szereplő maradt az oktatásban és a tudományos életben. Régi munkatársai, Fodor György, Veszely Gyula és Zombory László professzorok egymást követően vették át az Elméleti Villamosságtan tanszéken a vezetést. Simonyi számára azonban ez egy új kezdet volt. Simonyi: „Úgy érzem, itt az ideje új utakra lépni. Bár a régi tanszékem fontos része volt az életemnek, most már más dolgokra szeretnék koncentrálni.”

Önkéntes száműzetés. 1971-ben Simonyi Károly életében volt némi “levezetés”, volt néhány studium. Utána azonban Csurgayné Ildikóval létrehozta a nagy művet, a generációkat átívelő A fizika kultúrtörténet c. könyvét. Előbb a főbb események.

A Mechanikát tanított az elsőéveseknek a gödöllői egyetemen. Egy nap felesége, Zsuzsa asszony, mint máskor elvitte őt egy előadásra. Zsuzsa (a Trabantban vezetés közben mosolyogva): „Látod, Kari, itt is szeretik a tanításodat. Még ha most kisebb is a közönség, a tudás átadásának értéke nem változott.” Simonyi (mosolyogva): „Igen, igazad van. Talán most kevesebben hallgatnak, de a lényeg, hogy továbbadjam, amit tudok.”

1971-ben Simonyi elfogadta a Braunschweig egyetem meghívását. Amikor megérkezett a vasútállomásra, a német professzorok fogadták. A német professzor: „Üdvözöljük, Simonyi úr! Már nagyon vártuk az előadását. Hallottuk, milyen fantasztikus előadó!” Simonyi (szerényen): „Köszönöm, uraim. Igyekszem megfelelni az elvárásoknak. A tudomány szeretete nem ismer határokat.”“Simonyi professzor az 1971/1972-es téli szemeszter idejére kapott felkérést Braunschweigbe, ahol egyre több nehézség mutatkozott az elektrotechnika szak stúdium hallgatóinak körében. A hirhedt ’68-as generációnak voltak még tagjai, akik a Carolo Wilhelmina Műszaki Egyetem Elektrotechnika szakirányán az 5. szemeszterre készülődtek. Az öntudatos hallgatók zúgolódtak, elsősorban a “Távvezetékek elmélete” c. előadást kritizálták. Rendszerint magas volt a bukási arány, és az okokat (természetesen) az előadóban keresték, aki egyébként nem volt más, mint az előadó, aki emlékezik: “Én akkoriban már 10 esztendeje visszatértem az USA-ból és eleget tettem annak a felkérésnek, hogy a Műszaki Egyetemen egy Nagyfrekvenciás Technika Intézetet alapítsak és irányítsak. Mivel korábban a németországi Siemensnél és az amerikai Bell laboratóriumban folytattam kutatómunkát, a Távvezetékek elmélete c. előadást kötelezővé tettem valamennyi szakirány számára. Az anyag példának okáért az erősáramú mérnökök számára bizonyult nehezen érthetőnek, így a bukási arány a záróvizsgákon soha nem süllyedt 50% alá. Mivel a rosszkedv és ellenállás nőtt – és ennek a “Willi Widerstand” nevű egyetemi lap is visszhangot adott – az, az ötletem támadt, hogy magyar kollégámat elhívjam Braunschweigbe egy vendég szemeszterre.”

Nemeskéri István

Simonyi professzor úr ismert volt egyrészt, mint kiváló kutató, másrészt, mint kitűnő előadó. Nemeskéri István a kollégiumi diákság vezetője meghívta a vári kollégiumba előadást tartani. Hogy létéről, a helyzetéről szerettek volna hallani. Simonyi hárított.  Nemeskéri István: “Felkértem, hogy tartson előadást, amiről akar.” A professzor vállalta:  “Tanulmányi kirándulás Páduába” c.  “multimédiás” bemutatót tartott. Simonyi ismét felfedezte, hogy az ifjúság mennyire vágy a tudományra. Az előadás után a diákok egytől-egyig köszönetet mondtak neki. Egyik diák:  „Tanár úr, köszönjük! Az előadása inspiráló volt. Mikor hallhatjuk önt újra?” Simonyi (szelíden): „Bármikor, amikor meghívnak. A tudás átadása a legfontosabb feladat.”

 Csurgayné Ildikó

Simonyi ezután elindult egy új úton: elkezdett dolgozni “A fizika kultúrtörténet” c. könyven, amely a tudomány, a műszaki és a humán kultúrkör közti kapcsolatot vizsgálta, teremtette meg könyvében. Csurgayné Ildikó nemcsak a könyv létrehozásában segített, hanem több mint 25 éven át előadásokat is tartott róla különböző egyetemeken. 

Simonyi Károly lankadatlan szorgalommal dolgozott. Mégis hihetetlen helyzetben volt.  Ma már szinte érthetetlen, hogy kerülhetett egy nagy tudású tudós ember ilyen méltatlan helyzetbe. Mindig tette a dolgát. 

Az ELTEn a sikeres előadás sorozat hallgatói közül: 

“Többen buzdítottak, ha már ennyi energiát fektetek ebbe a munkába, s ilyen nagy iránta az érdeklődés, írjak belőle könyvet. Felhívtam az Akadémiai Kiadót, előzőleg velük álltam kapcsolatban, először nekik ajánlottam a könyvemet. Mondták, nem az ő profiljuk, menjek a Gondolat Könyvkiadóba. Írtam egy mintaoldalt, miként álmodtam meg a könyvet. Tervem szerint középen, széles szedéssel fut a főszöveg, amit én írok. A széles margóra az ábrák, illusztrációk és a kétszínű szöveg kerül: Piros színnel idézetek, kékkel pedig a lexikális adatokat tartalmazó kibővített ábraaláírások. A Gondolat Kiadó igazgatója, Siklós Margit és helyettese, Maróti Lajos elé tártam elképzelésemet.” …”Egy tankönyvíró jogosan hasonlítgatja magát az interpretáló művészhez. Ő nem zeneszerző, aki a művet alkotta, de nem vitás, a sikerben neki is része van, és ehhez az is szükséges, hogy bizonyos mértékig ő is alkotó legyen. Ilyennek tekintem én a pedagógiát.”…“A könyvírás is olyan, mint amikor valaki koncertet ad. És ha sikere van, boldog, hálás a publikumnak, hiszen az gerjesztette őt a mű minél hívebb és szebb tolmácsolására.” Emellett megírta még “A magyarországi fizika kultúrtörténet”-ét, közreadta “A fizikai kutatások frontvonala a harmadik évezred küszöbén” c., nagyívű esszéjét. A Villamosságtan - Elektronfizika - Elméleti Villamosságtan tankönyvein mérnök- és fizikus generációk nevelkedtek. Elképesztő tudásanyagából merítő ismeretterjesztő előadásaival és írásaival ösztönözte a humán és a természettudományos kultúra egységes szemléletű megismerését, az egyetemes kultúrtörténetbe ágyazva, az emberiség kultúra kincséből válogatott idézetekkel gazdagon illusztrálva foglalta össze. A természettudományos és humán műveltséget szintetizáló munkát először 1978-ban adták ki, a hatodik, bővített kiadása 2011-ben látott napvilágot. Német nyelvű, a német kultúrkörnyezethez igazított adaptációját 1990-ben publikálták, harmadik kiadása 2001-ben jelent meg. 

7. QR kód: A Nyugatnémet rádió

https://youtube.com/clip/UgkxTCcOLMijw1Bn7kbln3A_UHfwvZXV8Q1J?si=v5kfKZRNgW247CLy

Csurgayné Ildikó: “Félórás rádióadás volt a könyvről Nyugatnémetországban, ahol többek között olyat írtak le, hogy ezt csak egy szocialista ország engedheti meg magának, hogy egy ilyen könyvet előállitson, mert amennyi ember egy ilyen könyv elkészítéséhez szükséges azt kapitalizmus környezetben nem lehet megcsinálni. Ez a garmadája munkásoknak ez állt: Simonyi professzorból,  belőlem és Simonyi professzor feleségéből, aki gépelt. Érdekes, hogy a fényes borító miatt kapta az egyetlen kritikát a könyv, hogy A FIZIKA kultúrtörténete címben a fizika nagybetűvel volt írva és alatta a kultúrtörténete kisebbel.”

Simonyi Károly életében sokan támadták. Az ellenségeket ne keressük. „Mindenki számoljon el a saját lelkiismeretével” – fogalmazott a professzor úr. A kézben tartott könyvben a barátok között számos kiváló személyt emeltünk ki. A tudományos támogatók közé tartoznak: Barta István, Bársony István, Csurgay Árpád István, Gyulai József, Imre Sándor, Keszthelyi Lajos, Michelberger Pál, Németh Judit,  Pap László és Pálinkás József, akik mindannyian az MTA rendes tagjai. Természetesen a sor még folytatható. Kiemelten fontos megemlíteni azokat, akik A fizika kultúrtörténete (1978) c. könyv megjelenését követően jelentős szerepet vállaltak Simonyi Károly professzor akadémiai elismerésének (az MTA doktor, 1986) az előterjesztés előkészítésében. Ők titokban reménykedtek abban, hogy munkájuk előbb-utóbb eredményre vezet, és a kiváló tudós-tanár végre méltó helyére kerülhet, amit aztán az egész tudományos közösség is megünnepelhet.

A körülötte kialakult politikai csendet az 1985-ös Állami diíj és az MTA doktora cím törte meg. 

8. QR kód: Az MTA

https://youtube.com/clip/Ugkx9nCfjRrPc1ttYgOqDFY4cohqMpubLJdL?si=kqHNYYek4euwKAoH

Csurgayné Ildikó: “Volt egy másoddiplomás, talán párt ösztöndíjjal”…”Szebeni Ödön tanár ember, iskolaigazgató, villamosmérnök akart lenni…mérőtársa volt az akkor aktív hallgató Csurgaynak. A másoddiplomás bekerült az Akadémia Tudományos Minősítő Bizottságába nagyon hatékony adminisztratív embernek, de ez nem egyszerù adminisztrációsság volt, hanem nagyon jó kapcsolatrendszert jelentett. A Prof tudta nélkül összeállították - ami nem volt könnyű, mert a Prof nem adminisztrálta önmagát  - a tevékenységeit, eredményeit, s ezzel házaltak a különböző befolyásos embereknél, úgy, hogy sikerült elérni, hogy megkapja a tevékenysége alapján a tudományos akadémia a műszaki tudományok doktora fokozatot. Noha nem tudott róla, hogy ez készül, mikor megérkezett, akkor ez egyfajta megnyugvást jelentett neki. Ezek után…elkezdtek aláírást gyűjteni. Tízen is aláírták az ajánlást és akkor megint külön eljárásban levelező taggá választották. Megint a felterjesztéshez a háttérmunkát mások végezték el”…”levelező tag lett a műszaki tudományok osztályán. A következő évben rendes tag lett. Amikor az akadémiai aranyérmét akarták neki adni, akkor már szinte tiltakozott”…”Azért érezte, hogy sok embernek nemcsak szeretete van mögötte, hanem nagyon sok embert feszélyezte az, hogy “Simonyi nem, én igen, ő igen”…”akkor már egészségi állapota gyenge volt. Nem is ment el az átadásra. Nagyon szép üzenetet azért küldött az akadémiának.”

1996-ban a tudományos újságírók “Az év ismeretterjesztő tudósává” választották és az Androméda galaxisban neveztek el róla csillagot. 1998-ban Magyar Örökség Díjjal, 2000-ben Akadémiai Aranyéremmel tüntették ki. 

Összefoglaló: A rendkívüli ember

Mindenek előtt felmerül a kérdés: Mi kellett A fizika kultúrtörténete c. monumentális mű létrehozásához, megírásához? Nagyon sok minden - mindennek együtt kellett lenni, az alábbiaknak:

1. Könyvek szeretete. Első élménye a mise könyv.
2. Érettségire készülve, 18 évesen és azt kötően is jelentős a humán kultúra utáni érdeklődés: Madách Imre, Németh László stb. Dsida Jenő költő versei, amit a háborúba vitt a három könyvben benne volt.
3. Világmegváltó tervei, Sokoldalú érdeklődés. Jogi doktorátust is szerzett. A paraszti gyökerei okán szociális lelkiismeret.
4. Kereszténység és Szent Tamás tanításának ismerete, elfogadása.
5. Több nyelv használata (Latin, német, angol, francia, olasz, orosz és kínai…).
6. Gépészmérnöki, villamosmérnöki tanulmányok, majd az Atomfizika, az Elektronfizika, a Kvantummechanika alkalmazás szintű tudása.
7. Kíváncsiság, irodalomkutatás, többoldalú probléma közelítés és források kutatása. 
8. Pedagógia mindennapi gyakorlata, előadások tervezése és kiváló kivitelezése, a heuréka megéltetése.
9. Tankönyvírási tapasztalat.
10. A tehetség felismerése és - gondozása tudssközösseg létrehozásának képessége. 
11. Precizitás.
12. Szorgalom és kitartás.
13. Emberszeretet, tudta ki mire képes, jó mérnöki, vezetői készségek, az alkotás tisztelete, realista.
14. Tántoríthatatlan hite volt, hogy amit tesz, az jó! 30 éve volt a nagy könyv megírására. 

 

Simonyi Károly rendkívüli ember volt. Önismerete és vállalásai egyensúlyban voltak. Előre látott. Ha tévedett, elismerte. Hiteles volt. Kritikus szemléletű, mindig magával kezdte. Egy bizonyos határon túl nem ismert kompromisszumokat. Eljárt mások érdekében, a magáében soha. Szerették és tisztelték az emberek, s nemcsak a tudásért és képességeiért azért is, mert ember tudott maradni minden percében, a káoszban különösen, de a “rendben” is, mert tudták a jó vezérli. Szerette a Bach passiókat. Vonzódott hozzájuk. Minden nagycsütörtökön baráti körben, hallgatta, akkor is, ha eredményei voltak, s ünnepelték, és akkor is, ha lelkileg meggyötört volt. Nem mutatta. 

30 éven át készült, akkor nem tudta, hogy 30 évet fog dolgozni, hogy létrehozza a nagykönyvet, mert mérnök volt a létrehozásában, és pedagógus volt annak kivitelében, a tudásátadásban. A kettő nála az érme két oldala volt, ahogy nincs két kultúra, úgy ember sincs a kettő nélkül, még, ha rendkívüli is. A nagy műhöz még valami nagyon kellett, két fontos munkatárs, a felesége: Somossy Zsuzsanna és hűséges munkatársa, Csurgayné Ildikó! Minden beszélgetésben, az összegzésben megköszönte, nemcsak a munkájukat, hanem a kitartasukat egy “esendő ember” mellett.

A rendkívüli emberhez is hozzátartozik a nincsenek véletlenek igazsága. A forgatókönyv erről is szól. A fizika kultúrtörténete létrejötte ékes bizonyítéka annak, hogy nincsenek véletlenek. Simonyi Károly akkor még nem tudta, hogy ezért szerette a Bach passioit, amely lényegében az ő életét is példázta (A végén már biztos tudta, de nem mondta. Staar Gyula fizikus már tudta, ezért kérdezte).